| Keresés |
|
"Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, hogy elfogadunk egy soha viszont nem látást, egy hang és gyengédség megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, elfogadjuk az elképzelt közös tervekben a jövő hiányát. Az életmód megváltozása, a közös helyek és tárgyak érzelmi felszámolása, a realitás elfogadása őnélküle: ez jelenti a gyászmunkát." |
|
"Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támaszto" |
|
"Megállt egy szív, mely élni vágyott, pihen az áldott kéz, mely dolgozni imádott. Nélküled üres és szomorú a házunk, és nem hisszük el, hogy már Téged hiába várunk. Csak az évek múlnak, feledni nem lehet, hogy fiatalon tört ketté az életed. Temető csendje ad Neked nyugalmat, szívünk bánata örökre megmarad. Vidám arcod nem látjuk többé, de DRÁGA EMLÉKED szívünkben él örökké. Elmentél tőlünk egy csendes alkonyon, Köszönni, búcsúzni nem volt alkalom. Az idő nem gyógyítja sebeinket, Mert Te igazán szerettél bennünket. Egy célod volt: a családért élni, Ezt a halál tudta csak széttépni." |
|
"Sors te kegyetlen Mit tettel velem? Elvetted tolem fiatal gyermekem Hagytad tanuljam meg milyen az anyasag Szeretni,aggodni,buszke lenni ra Lathattam felnoni ,latni a mosolyat Karjaval olelni,hallani kacajat Tudni,hogy szeretik szamithatnak ra. Sors te kegyetlen Meg oly fiatal volt Ennyi jutott neki csak a foldijobol? Mind azt megtette amit csak lehetett Tanult ,dolgozott ,masokat szeretett.Nagy tervei voltak UGY SZERETETT ELNI Sors te kegyetlen hagytad OT elmenni Mit csinaljak en most? Hogy eljek nelkule? Gyotrelmet, kinlodast hordozok lelkemben," |
|
"Itt volt es sietett Itt volt es szeretett Itt volt es nevetett Itt volt....es ...nema csend Elment de vissza jott Elment es elkoszont Elment de nem akart Utja itt megszakadt Varjuk ha meg is jon Varjuk hogy elkoszon Tudjuk hogy .. nem lehet Tudjuk hogy ... nem johet" |
|
"SOHA NEM FELEDÜNK!" |
|
"Küzdelmes volt az út,mely most véget ért,fáradt tested megpihenni tért.Végső utadra indulj megnyugodva,szeretetünk elkísér égi otthonodba." |
|
"Véget ért a szenvedésed, szívedben nyugalom, miénkben, kik itt maradtunk, el nem múló fájdalom." |
|
"Egy szép reggelre gondolok,és mosolygok és meghalok.Kéklett az ég,sütött a nap,mentem sötét fenyők alatt.Kezemet fogta jó apám,sárgarigó fütyült a fán.Sárga rigó,huncut rigó,azt fütyülte,hogy élni jó.Hogy élni jó,hogy élni szép,ha fogják az ember kezét. Jó lenni nagynak,kicsinek,mindennek és mindenkinek,sárgarigónak legkivált,nagy kertben élni nyáron át.Fenyőre szállni rangosan,fütyülni szépen,hangosan,hirdetni vígan szerteszét,hogy élni jó,hogy élni szép,ha fogják az ember kezét. Egy szép reggelre gondolok,és mosolygok és meghalok.Kék lesz az ég,ragyog a nap,megyek magas fenyők alatt.Kezemet fogja holt apám,s megszólal egy rigó a fán.Azt mondja majd az a rigó,hogy élni szép,hogy élni jó,de halni szebb,de halni jobb,s én mosolygok és meghalok." |
|
"Nem akarok most mást csak sírni! Sírni ameddig könny áztatta szemem, újra meg nem pillantja arcod mosolyát, még üvöltésemtől zsongó fülem meg nem hallja bársonyos hangod göndör kacaját... Ölelj át kérlek, csak még egyszer utoljára..." |
