"Ha könnyes a szemed és ég a szád,
ne félj, én gondolok Rág!
Ha mindenki elhagy és senki sem szeret,
akkor is tudd, hogy én mindig ott leszek Veled!
Mert Te vagy a Nap, mely lenyugszik este,
Te vagy a hold, az éjszaka teste.
Te vagy a csillag, mely szemembe ragyog,
Te vagy az Élet, nélküled én sem vagyok."

"Ha majd földi időm lejár,
A fény kapujában az én Angyalom vár.
Kitárja két kezét, s nyújtja felém,
S akkor végre megnyugszom én."

"Mikor rózsát látok,
Te jutsz az eszembe,
ha nevedet hallom,
könny szökik a szemembe.

Nehogy azt hidd,
hogy el fogunk feledni,
mert mi Téged,
örökké fogunk szeretni!"

"Egy rögtönzött érzés alapú idézet jutott most eszembe az elvesztett párod iránt érzett szerelem jegyében:
Téged soha nem feledlek,
életem végéig szeretlek!
Akkor újra megölelhetlek,
addig szívemben őrizlek!"

"A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig szoktál,
ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
folytasd kacagásod,
nevessünk együtt, mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban,
ahogy mindig is hallható volt.
Ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más,
a fonalat nem vágta el semmi,
miért lennék a gondolataidon kívül …
csak mert a szemed most nem lát …
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni lelkemet és benne
egész letisztult szép, gyöngéd szeretetem.
Kérlek, légy szíves, … ha lehet, töröld le könnyeidet,
és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem …"

"Már nem vagyok más, csak egy égi jel.
Néha megjelenek neked, de gyorsan tűnök el.
Ott bujkálok mindenben!
A mosolyodban, s a könnyedben!
Néha veled vagyok, néha nem,
de fájdalommal élek örökre, s szüntelen!"

"A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még meg simogatót,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rám leselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed még egyszer visszanézett
és mindent megadott."

"Te messze vagy, de hangod befonja álmom, s szívemben nappal újra megtalálom.

Alszom mélyen zúgó lomb alatt,
Ó, ne zavarjátok meg édes álmomat.
Boruljatok a síromra csendesen,
Legyetek nyugodtan, már nem fáj semmi sem.

Az nem hal meg kit eltemetnek
Csak az hal meg kit elfelednek"

"A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted."

"A fájdalom szakítja ki belőlem a felismerést, s a tenger felett repülő sirályok megtört sikolya visszhangozza: halott. Titkos rejtekhelyemmé válik ez a szó. A jövőben együtt kelünk, együtt fekszünk. Magamra öltöm minden reggel, mint egy ruhát. Mindig ott lesz, ahol én. Mindenhova elkísér. Mindenhova. Ott lesz a takaró gyűrődésében, a széltől meglibbentett függöny suhogásában, mindenben, ami úgy piheg, mint a lélegző test, mindenben, ami dobog, mint a szív. Félelem fog el; sose szabadulok ettől a szótól."