"Drága édesanyám, szivünkben öröké élni fogsz, soha nem feledünk el."

"Tudom, hogy senkit nem hozhat vissza a gyertyafény,
De az emlékezet megőrzi akikért a gyertya ég!"

"Nem vársz már minket ragyogo szemekkel.
Nem örülsz már nekünk, szeretö sziveddel,
De egy könnycsepp a szemünkben, Érted él
Egy gyertya az asztalon Érted ég
S bennünk él egy arc, egy végtelen szeretet,
Amit tölünk soha senki el nem vehet
Telhetnek honapok, mulhatnak évek
Szivünkböl szeretünk, és nem felejtünk Téged!"

"Anyukám és Apukám!
Gyerekkorom őrzője, te csodás lény,
Ha kérhetném, még egyszer átölelnél?
Hiányzol... Hiányod évek múltán is fájó.
Nincs, ki meghallgasson, bátorítson.
Neved imába foglalom minden éjjelen,
Bár itt lennél...
Kérlek, várj a túlvilágon,
várd egyetlen gyermeked.
De újra eljött a Halottak Napja,
egy koszorút helyezek a sírodra.
Szemembe könnyek szöknek,
Így emlékszem rád: a csodás szülőre!"

"Míg éltél nagyon szerettelek,
érted mindent elkövettem.
A tehetetlen fájdalom iszonyú,
csak egy dolog szolgál vigaszul,
talán csillagként ragyogsz felettem,
onnan is vigyázva minden lépésem.

Nemcsak most, az év minden napján..."

"Édes kisfiam gyere gyere haza már nagyon várlak és szeretlek."

"Az élet és a halál földje közt a szeretet a híd."

"Úton a Mennyországba

Ülök egy felhőn gondolatban,
Szabad vagyok itt fenn a magasban. Innen minden tiszta és gyönyörűnek
látszik, Ami eddig sötét volt, most színpompában játszik. Eltűntem
innen az élőknek sorából, Elvágtam magam minden rossz gondolattól.
Megszűnt az árnyék, minden fénylik. Hogy ki vagyok én, csak a múltból
rémlik. Bizsereg a testem, lebeg a lelkem, Már nem vagyok itt, el
kellett mennem. A sötétség világát hamuvá törve, Fájdalom nélkül
leszórom a Földre. Eldobok minden rossz emléket, De megtartok
egy-két gyönyörű képet. Indulnom kell, a többiek már várnak. Kik
még-magasabbról mindent látnak. Hosszú az út, nagyon úgy érzem, De
ott már a kapu, ahogy elnézem; Ismerős formák tárt karokkal várnak, Kik
egykor még a Földön szívükbe zártak. Egy pillanatra megállok, s
visszatekintek, Eltűntek az arcok, kik elfeledtek minket. Itt
megbocsátnak mindent, bármit vétkeztem, Síri csend, nyugalom,
megérkeztem."

"Köszönjük, hogy éltél. Köszönjük, hogy éltél és minket szerettél, nem haltál meg csak álmodni mentél. Szivünkben itt él emléked örökre, ha látni akarunk felnézünk az égre. A csillagok közt utazol tovább, ott várj ránk, ha időnk lejár!"

"Édesapámnak…!


Hiányzik illata, a rád fuvalló szélnek,
Az Erdő illata, mely beárasztott, Téged…
Hiányzik minden, ami Tőled áradt felém,
Az utolsó halott is elhagyott…/ a REMÉNY!

Te voltál a Tavasz, Te voltál mindenem,
Te tetted boldoggá, gyermeki életem,
Te voltál a Nyár, az Ősz- nekem, s a Tél,
Elhagytak az Évek…, Te is elmentél…

Három év alatt, fakadt rügy, és hullott falevél,
De ajkadon a dal, már többé nem zenél.
Nem hallom többé kedvenc énekem,
Hogy járod az utad, a macskaköveken…

Lila kikerics- kalapod zsinórján,/… elhervadt már régen,
Subád még úgy van, ahogy letetted a Télen..,
Csizmád is ott áll, már nincsen beázva,
Csak bele van állítva,/… amit Magad fontál…/ az Aprószentek pálca!

Drága Édesapám! Kérlek vigyázz Miránk,
Halld meg kesergésünk…, és Neked szánt- Imánk!
Ne engedd a Tavasznak, úgy rügyet bontani,
Hogy magából, illatod, ne tudja ontani!
Ne engedd, a Sírnak, hogy örökre bezárj"

Bartalis Éva