"Nagyon akartam élni még, Érezni szívetek melegét. Nem adta a sors nekem, Elvámolta az életem. Búcsú nélkül kellett elmennem, Őrizzetek szívetekben. " .   Május 24- én kísértünk utolsó földi utadon kisfiam! Nekem nagyon nehéz volt a búcsúzó  szavakat megírnom! ! !   Tisztelt Gyászolók! Búcsúzni jöttünk Sági Péterhez, aki élt 39 évet! Péter 1974. február 5- én született Pécsett, mint a család elsőszülött gyermeke. Általános iskoláit Baksán és Görcsönyben végezte. A szakmunkás bizonyítvány megszerzése után nem helyezkedett el szakmájában, hanem a Pécsbányatelepi kórházban vállalt munkát, mint beteghordó. Valószínű tette ezt azért, mert világ életében közel állt hozzá a gyengék, elesettek istápolása. A betegek nagyon szerették, mert Mindenkihez volt egy kedves, bátorító szava. Ezt követően a pécsi, majd a mohácsi mentőállomáson dolgozott, hasonlóképpen szívvel, lélekkel végezte a munkáját. Segítőkészsége, humora miatt társai is szerették. Élete tévedésének tartotta, hogy elhagyta választott hivatását és néhány évre Németországba költözött! Hazatérve Mohácson több helyen vállalt munkát, utoljára a mohácsi vasöntődében dolgozott. Közben sikeres vagyonőri vizsgát tett. Május 3- án, halála napján búcsúztatták volt munkatársai, mert sikerült Pécsett vagyonőri állást találnia. Nagy tervei voltak, amiket már nem tudott megvalósítani. Magánéletében nem volt semmi extra. 1995. augusztus 5- én házasságot kötött. Bánatára a gyermekáldás hosszú ideig váratott magára. Amikor 2004. szeptember 26- án megszületett első kislánya Petra, Ő volt a világ legboldogabb embere. Boldogsága határtalan volt, amikor 2006. október 4- én megérkezett a második kislány, Réka. A két kislányt szerette a világon a legjobban. A gyermekek is nagyon ragaszkodtak édesapjukhoz. Annak ellenére, hogy az elmúlt évben a család már nem lakott egy fedél alatt, sok időt töltöttek együtt. Néhány hónapja megtalálta Kedvesét, akivel a közös jövőt tervezték. Utolsó útja is hozzá vezetett, de már nem érkezett meg egy értelmetlen baleset miatt. A természet megváltoztathatatlan örök törvénye, hogy az életet az elmúlás követi és ezt senki meg nem változtathatja. Senki el nem kerülheti, legyen fiatal, öreg, szegény vagy gazdag. Nincs kivétel! Azért olyan nehéz elválni szeretteinktől, mert minden ember egyszer születik meg és nincs hozzá hasonló. Megismételhetetlen, nem pótolható! Tudjuk ezt, de mégis nehéz tudomásul venni. Ha egy fiatal élet múlik el, vigasztalhatatlanok vagyunk, a valóság elfogadhatatlan. Itt állunk Péter ravatala mellett, akinek a földi élete rövidre volt szabva. . . . mindössze 39 év. Még legalább ennyit szeretett volna élni. . . . . szerette volna felnevelni, óvni gyermekeit, s magának is álmodott egy boldogabb jövőt. . . . Bármilyen fájó, el kell búcsúzni Tőle. . . Itt állnak végtelen szomorúsággal kislányai: Petra és Réka, édesanyja, kit kedvesen sokszor Zsuzsinak hívott, testvére Gábor, nagymamája, rokonai, barátai, ismerősei, akik szerették Őt! (ui. : sajnos a kislányaidat megfosztották a végső búcsútól) Nem nyújt vigaszt a költő Kosztolányi, amikor ezt írja versében: „Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiában, a múltban sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet, már csak ő nem. . . . . . Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. . . ” Péter hazatér dédszüleihez, kísérjük el utolsó útjára. . . Nyugodjék békében! Péter hamvait tartalmazó urna dédszülei sírjába kerül, akik mint elsőszülött dédunokájukat imádták, halálukig kényeztették! Most már együtt lesznek az idők végezetéig. Juhász Gyula szavaival búcsúzik Tőled édesanyád: „Nincs annyi könny, mely méltón elsirat És sebeinkre írt ad és vigaszt. . . . ” Nyugodj békében kisfiam!   „ Én nem haltam meg. Az, ami nektek voltam, még mindig vagyok. Nevezzetek nevemen, beszéljetek hozzám olyan könnyen és egyszerűen, ahogy mindig. Nevessetek és gondoljatok rám, hiszen én itt vagyok veletek, csak én az út másik oldalán megyek! ”

"Számunkra Te sohasem leszel halott, Örökké élni fogsz ,mint a csillagok. Drága jó szívét, két dolgos kezét Áld meg Atyám. S mi köszönjük, hogy õ lehetett a mi édesapánk." "Megpihen a dolgos ,jó apai szív, áldás és hála övezi e sírt, Szerető férj voltál ,drága édesapa, Bánatos családodnak most az őrangyala"

Szerető Férj, Családapa és Nagypapa! Egy váratlan pillanatban életed véget ért, Mint vihar a rózsát a halál tépte szét. Búcsúzni nem tudtál ajkad nem engedett, Amit mondtál volna az tudja aki Szeret. Nagyon hiányzol, emléked örökké szívünkben él. Köszönjük, hogy minket Nagyon Szerettél!

Mama ,ha ott állsz, s az utad véget ér, Ne feledd a jó lélek, mindig mennybe tér

               "Bíztunk az életben hittünk a gyógyulásban de ha már abban nem legalább a csodákban csoda volt, hogy éltél és minket szerettél nem haltál te meg, csak álmodni mentél. "

" Nem dobog már a szív, mely a jóság tükre volt, ajka sem szól többé, mert lezárt, holt. Megállott a kéz, mely csak adott, soha semmit nem kért és el nem fogadott. " " Ha tudtam volna, hogy utoljára lép ki az ajtón, szorosan átöleltem volna, hogy ne hagyjon itt. Ha tudtam volna, hogy utoljára mosolyog én rám, visszamosolyogt am volna rá én is csendesen és némán. Ha tudtam volna, hogy utoljára hallom a hangját, figyeltem volna Rá, hogy halljam, ha érzem a hiányát. Ha tudtam volna, hogy utoljára kér lehetetlent, még ha tudom is, hogy hiába, megtettem volna mindent. Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó álma, vigyáztam volna, hogy nyugodtan még tovább álmodja. Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó napja, higgye és tudja, hogy szeretem, arra kértem volna. " " Kihalt az utca, sötét van és fázom Sűrű köd honol ezen az ismerős tájon. Kilépek az ajtón, szétnézek a ködben, Megyek szomorúan, s gondolkodom közben. Emlékek jönnek- mennek, Rád emlékezem! Sajnálom magam, mert még mindig FÁJ NAGYON nekem. Fáj, hogy nem vagy itt, nem hallom a hangod, Nem látlak, nem mosolyog rám arcod. Szemedből az élet már akkor elköltözött, mikor még éltél. A betegség megkötözött. De végig az utolsókig kitartottál, ÉRTÜNK, Éltél, de csak azért mert mi nagyon féltünk. Féltünk mert éreztük, hogy nincs már sok hátra, És nem jött a csoda, pedig mindenki várta. Elkerült minket, pedig folyton imádkoztunk, TE sem, mi sem adtuk fel, nem siránkoztunk. De nem volt tovább, sajnos feladtad a harcot, Mostmár mások látják, nem feledett arcod. Azokkal vagy, akik Téged hagytak itt már régen, Velük mulatsz, velük örülsz odafenn az égen. És én itt maradtam, nekem még itt van dolgom, De arcod, mosolyod, én a szivemben hordom. Szeretlek, és szeretni is foglak, ameddig csak élek. Ha azt akarom itt légy velem, a csillagokra nézek. A csillagokat nézve, mást én már nem kivánhatok, Csak annyit, légy boldog ott ahol én nem járhatok. S néha nézz le ránk, kiket itt kellett hagynod, Szeress minket, vigyázz ránk, mást már nem is kell adnod. "

" Ha tudtam volna, hogy utoljára lép ki az ajtón, szorosan átöleltem volna, hogy ne hagyjon itt. Ha tudtam volna, hogy utoljára mosolyog én rám, visszamosolyogt am volna rá én is csendesen és némán. Ha tudtam volna, hogy utoljára hallom a hangját, figyeltem volna Rá, hogy halljam, ha érzem a hiányát. Ha tudtam volna, hogy utoljára kér lehetetlent, még ha tudom is, hogy hiába, megtettem volna mindent. Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó álma, vigyáztam volna, hogy nyugodtan még tovább álmodja. Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó napja, higgye és tudja, hogy szeretem, arra kértem volna. "

 

A zseniális művész, a bőkezű, adakozó, érzőlelkű ember, a játékos, mindenre rácsodálkozó kisgyerek, a szerető apa, az igaz barát, a magányos, szomorú lélek, az egyetlen és megismételhetet len csoda, ő volt Michael Jackson. Álmodj szépet Michael, a világ sivárabb és szegényebb lett nélküled. I miss you forever.

 

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog. . . valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel A nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj. Én nem haltam meg. Az , ami nektek voltam, még mindig vagyok. Nevezzetek a nevemen, beszéljetek hozzám olyan könnyen és egyszerűen, ahogy mindig. Nevessetek és gondoljatok rám, hiszen én itt vagyok veletek, csak én az út másik oldalán megyek !

Annyira kínoz, annyira fáj, Nem ölelhetlek már. Nem foghatom kezed s csak némán nézem fényképedet Könny áztatja arcomat fáj szívem, nem hallom léptedet, nem hallom hangodat akárhogy fülelek s így sem láthatlak már, arcomat elfedi a homály. Sírva veszem tudomásul te már nem vagy velem angyalruhába öltöztél, s elmentél a kék égbe. Én csak egyet kívánok hogy ott lehessek veled aztán elmondhassam mennyire szeretlek.

Ma van a születésnapot Édesanyám. "Édesanyám elment, örök álomra tért, nem aggódik többé szeretett lányáért. Könny hullik szememből, a fájdalom könnye, szívmbe örök lesz drága emléke""