" Nem dobog már a szív, mely a jóság tükre volt,
ajka sem szól többé, mert lezárt, holt.
Megállott a kéz, mely csak adott,
soha semmit nem kért és el nem fogadott. "

" Ha tudtam volna, hogy utoljára lép ki az ajtón,
szorosan átöleltem volna, hogy ne hagyjon itt.
Ha tudtam volna, hogy utoljára mosolyog én rám,
visszamosolyogt am volna rá én is csendesen és némán.
Ha tudtam volna, hogy utoljára hallom a hangját,
figyeltem volna Rá, hogy halljam, ha érzem a hiányát.
Ha tudtam volna, hogy utoljára kér lehetetlent,
még ha tudom is, hogy hiába, megtettem volna mindent.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó álma,
vigyáztam volna, hogy nyugodtan még tovább álmodja.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó napja,
higgye és tudja, hogy szeretem, arra kértem volna. "

" Kihalt az utca, sötét van és fázom
Sűrű köd honol ezen az ismerős tájon.
Kilépek az ajtón, szétnézek a ködben,
Megyek szomorúan, s gondolkodom közben.

Emlékek jönnek- mennek, Rád emlékezem!
Sajnálom magam, mert még mindig FÁJ NAGYON nekem.
Fáj, hogy nem vagy itt, nem hallom a hangod,
Nem látlak, nem mosolyog rám arcod.

Szemedből az élet már akkor elköltözött,
mikor még éltél. A betegség megkötözött.
De végig az utolsókig kitartottál, ÉRTÜNK,
Éltél, de csak azért mert mi nagyon féltünk.

Féltünk mert éreztük, hogy nincs már sok hátra,
És nem jött a csoda, pedig mindenki várta.
Elkerült minket, pedig folyton imádkoztunk,
TE sem, mi sem adtuk fel, nem siránkoztunk.

De nem volt tovább, sajnos feladtad a harcot,
Mostmár mások látják, nem feledett arcod.
Azokkal vagy, akik Téged hagytak itt már régen,
Velük mulatsz, velük örülsz odafenn az égen.

És én itt maradtam, nekem még itt van dolgom,
De arcod, mosolyod, én a szivemben hordom.
Szeretlek, és szeretni is foglak, ameddig csak élek.
Ha azt akarom itt légy velem, a csillagokra nézek.

A csillagokat nézve, mást én már nem kivánhatok,
Csak annyit, légy boldog ott ahol én nem járhatok.
S néha nézz le ránk, kiket itt kellett hagynod,
Szeress minket, vigyázz ránk, mást már nem is kell adnod. "