Búcsúzni jöttünk Sági Péterhez, aki élt 39 évet!

Péter 1974. február 5- én született Pécsett, mint a család elsőszülött gyermeke. Általános iskoláit Baksán és Görcsönyben végezte. A szakmunkás bizonyítvány megszerzése után nem helyezkedett el szakmájában, hanem a Pécsbányatelepi kórházban vállalt munkát, mint beteghordó. Valószínű tette ezt azért, mert világ életében közel állt hozzá a gyengék, elesettek istápolása. A betegek nagyon szerették, mert Mindenkihez volt egy kedves, bátorító szava. Ezt követően a pécsi, majd a mohácsi mentőállomáson dolgozott, hasonlóképpen szívvel, lélekkel végezte a munkáját. Segítőkészsége, humora miatt társai is szerették.

Élete tévedésének tartotta, hogy elhagyta választott hivatását és néhány évre Németországba költözött! Hazatérve Mohácson több helyen vállalt munkát, utoljára a mohácsi vasöntődében dolgozott.

Közben sikeres vagyonőri vizsgát tett.

Május 3- án, halála napján búcsúztatták volt munkatársai, mert sikerült Pécsett vagyonőri állást találnia. Nagy tervei voltak, amiket már nem tudott megvalósítani.

Magánéletében nem volt semmi extra. 1995. augusztus 5- én házasságot kötött. Bánatára a gyermekáldás hosszú ideig váratott magára. Amikor 2004. szeptember 26- án megszületett első kislánya Petra, Ő volt a világ legboldogabb embere. Boldogsága határtalan volt, amikor 2006. október 4- én megérkezett a második kislány, Réka. A két kislányt szerette a világon a legjobban. A gyermekek is nagyon ragaszkodtak édesapjukhoz. Annak ellenére, hogy az elmúlt évben a család már nem lakott egy fedél alatt, sok időt töltöttek együtt.

Néhány hónapja megtalálta Kedvesét, akivel a közös jövőt tervezték. Utolsó útja is hozzá vezetett, de már nem érkezett meg egy értelmetlen baleset miatt.

A természet megváltoztathatatlan örök törvénye, hogy az életet az elmúlás követi és ezt senki meg nem változtathatja. Senki el nem kerülheti, legyen fiatal, öreg, szegény vagy gazdag. Nincs kivétel!

Azért olyan nehéz elválni szeretteinktől, mert minden ember egyszer születik meg és nincs hozzá hasonló. Megismételhetetlen, nem pótolható! Tudjuk ezt, de mégis nehéz tudomásul venni.

Ha egy fiatal élet múlik el, vigasztalhatatlanok vagyunk, a valóság elfogadhatatlan.

Itt állunk Péter ravatala mellett, akinek a földi élete rövidre volt szabva. . . . mindössze 39 év. Még legalább ennyit szeretett volna élni. . . . . szerette volna felnevelni, óvni gyermekeit, s magának is álmodott egy boldogabb jövőt. . . .

Bármilyen fájó, el kell búcsúzni Tőle. . .

Itt állnak végtelen szomorúsággal kislányai: Petra és Réka, édesanyja, kit kedvesen sokszor Zsuzsinak hívott, testvére Gábor, nagymamája, rokonai, barátai, ismerősei, akik szerették Őt! (ui. : sajnos a kislányaidat megfosztották a végső búcsútól)

Nem nyújt vigaszt a költő Kosztolányi, amikor ezt írja versében:

„Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiában,

a múltban sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet, már csak ő nem. . . . . .

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer. . . ”

Péter hazatér dédszüleihez, kísérjük el utolsó útjára. . .

Nyugodjék békében!

Péter hamvait tartalmazó urna dédszülei sírjába kerül, akik mint elsőszülött dédunokájukat imádták, halálukig kényeztették! Most már együtt lesznek az idők végezetéig.

Juhász Gyula szavaival búcsúzik Tőled édesanyád:

„Nincs annyi könny,

mely méltón elsirat

És sebeinkre írt ad

és vigaszt. . . . ”

Nyugodj békében kisfiam!

 „Én nem haltam meg.

Az, ami nektek voltam,

még mindig vagyok.

Nevezzetek nevemen,

beszéljetek hozzám

olyan könnyen és egyszerűen, ahogy mindig.

Nevessetek és gondoljatok rám,

hiszen én itt vagyok veletek,

csak én az út másik oldalán megyek! ”