Ha tudtam volna, hogy utoljára lép ki az ajtón,
szorosan átöleltem volna, hogy ne hagyjon itt.
Ha tudtam volna, hogy utoljára mosolyog én rám,
visszamosolyogtam volna rá én is csendesen és némán.
Ha tudtam volna, hogy utoljára hallom a hangját,
figyeltem volna Rá, hogy halljam, ha érzem a hiányát.
Ha tudtam volna, hogy utoljára kér lehetetlent,
még ha tudom is, hogy hiába, megtettem volna mindent.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó álma,
vigyáztam volna, hogy nyugodtan még tovább álmodja.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó napja,
higgye és tudja, hogy szeretem, arra kértem volna.

Pihen a két áldott kéz, mely értünk dolgozott.

Bár szíved többé már nem dobog, emléked bennünk Örökké élni fog! ! ! ! !

Hófehér galamb szeretnék lenni,
Egy szép pillanatban hozzád repülni.
Némán elkísérni felhõkön át,
De a menyország kapuját nem léphetem át.                              
Szeretném szemed cinkos mosolyát mégegyszer látni,
És elmondani, mennyire tudsz hiányozni!

Hiányod míg élek fájni fog! De szívemben örökké élsz: Hisz ott van a Te otthonod! ! !  

Hulló könnyekkel állok sírod felett,
a koporsó bezárta legdrágább kincsemet.
Megállt egy szív, mely élni vágyott.
Csak az idő múlik, feledni nem lehet.
Nehéz az életet élni nélküled.
Felejteni téged soha nem lehet.
Ha a bús napjaim le fognak telni,
Oda vágyom hozzád megpihenni.

Ne jöjj el sírva síromig
Nem fekszem itt, nem vagyok itt.
Ezer fúvó szélben lakom,
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
szelíd esőcske őszi estén,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok.
A daloló madár vagyok,
s minden, számodra kedves dolog.
Síromnál sírva meg ne állj,
Nem vagyok itt. . . Nincs is halál!

Bíztunk az életben, hittünk a gyógyulásban,
De ha már abban nem, legalább a csodában.
Csoda volt, hogy éltél és minket szerettél,
Nem hagytál itt minket, csak álmodni mentél.

Szerettem volna még élni köztetek,
de a sors másképp rendelkezett
küzdöttem, de már nem lehet
szeretteim, Isten veletek!

 

Ha egy könnycsepp gördül végig az arcunkon, Az azért van, mert szeretünk és hiányzol nagyon. Bennünk él egy arc, egy végtelen szeretet, Amit tőlünk soha senki el nem vehet. Téged elfelejteni soha nem lehet, Csak muszáj az életet élni nélküled. Nem halljuk a hangod, nem látjuk az arcod, Hiába szólítunk, te már azt nem hallod. Virágot viszünk egy néma sírra, De ezzel téged nem hozhatunk vissza. Tudjuk, hogy nem jössz, de olyan jó várni, Hazudni kell a szívnek, hogy ne tudjon fájni.

 

Örök álomra hajtottad fejed,
S én itt maradtam árván. . .
Hogy megőrizzem emlékedet. . .

 

Gyújtok egy gyertyát és gondolok Rád,
Bárcsak itt lennél, bárcsak tudnád!
Olvad a viasz, a kanóc leég,
Lelkemben bánat, s a szívem sötét. . .
Megfáradt kezeid már soha nem foghatom,
Szerető szavaid többé nem hallhatom.
Fénylő szemeidbe már sohasem nézhetek, De senki nem veheti el tőlem az emlékedet! ! !  

 Elmentél tőlünk, de nem mentél messze,
tovább élsz bennünk szívünkbe rejtve.

Számtalan napod ajándék nekünk,
mit együtt tölthettél boldogan velünk.

Ne gondold azt, hogy semmivé lettél,
őrizzük azt, mit mondtál és tettél.

Ettől van az, hogy szeretünk téged,
bárhol is vagy, nem érhet véget.

 Van egy út, melynek kapuját őrzi a bánat.
Könnyű ide belépni, de nincs kijárat.
Csak a szél hangja töri meg a temető
csendjét.
Fejünkbe bekúszik egy borús emlék.
Te voltál az életünk, az álmunk.
Te voltál minden boldogságunk.
Amig élünk örökké szeretünk.
Hiányzol nagyon, soha nem feledünk! ! !