Apám a kenyeret lassú mozdulattal törte,
a lehullott morzsákat tenyerébe söpörte,
gondosan vigyázott mindenre,
egyre talán nem: az életére.

Előttem inas keze, mely soha nem nyugodott,
ritka pillanat volt, mikor simogatott,
s ritka volt, hogy szólt, inkább hallgatott,
szavának súlya volt, igazságot mondott.

Ha eszembe jut, sokszor eltöprengek,
soha nem beszélt róla: volt gyerek?
Néha kis pohár bor mellett mesélt. . . .

. . . beszélt, beszélt, mindig a munkáról,
hallgatag téli estéken a meleg szobában. . .

Arcát látom ma is, s érzem kérges tenyerét,
nem tettem, ma tenném, megcsókolnám kezét,
figyeld utam, Apám, figyeld a világot,
fogadd el köszönő szavam és sírodra a virágot.