Emlékszem kedves arcára, Megnyugtató lágy hangjára, Megfakult, ősz hajára. Mindig szaladt, mindig rohant, Úgy imádtam. Megfáradt már öreg teste, De tudtam, sohasem volt rest, Dolgozott Ő mindig, Reggeltől - napestig. Lányainak mindenét oda adta, Hogy magának semmi sem maradt? Egyáltalán nem bánta. Számomra Ő a világ legjobb Nagymamája. Emlékszem, míg Ő dolgozott, Éjt nappallá téve robotolt, Én, mint gyerek csak Őt néztem, Ha tehettem Vele mentem. Senki sem főz oly finom húslevest, Mint amilyet Ő főzött nekem, Ízét a számban most is érzem, Az Isten áldja meg Őt érte! Emlékszem kertjére, Annak minden gyümölcsére, Görnyedt háttal kapálgatta, Volt ott barack, eper, málna. Emlékszem a virágokra, Gyomlálgatta gondossággal, Azóta sem láttam oly szépet, Pedig már megöregedtem. Ő jelentette nekem a biztonságot, Megnyitotta számomra a világot. Olykor kitett a kertbe egy nyugágyat, Árnyékot adó lomok alatt, Hogy én pihenjek. . . S nem Ő! A szomszéd éppen égette az avart, Illatát ma is érzem az orromban. Most is ez jelenti nekem a tavaszt, A fákon madár dalolt, Nekem ez volt a nyugalom. Emlékszem, mindenre emlékszem! Azóta ha zaklatott a lelkem, Csak becsukom a szemem. . . És újra ott vagyok, VELE. Gyermekkorom, íme, vége tért, Az én Mamám lehunyta szemét, Elment e világból örökre, Kedve arcát sohasem felejtem. Ha néha szomorú vagyok, Kapujához visszajárok. A házat, melyben lakott átépítették, A kertet, amit ápolt füvesítették, Már semmi sem a régi! Én sem. "Mama, Mama, ne légy rest! Gyere, gyere! Szedjünk epret! " Kiáltanám. . . de rájövök, Nincs már köztünk a földön, S az élet sajnos nem örök. Remélem a Jó Isten oda fönn, Vigyáz Reá! És végre kipihenheti magát.