testében nem, de lelkében és méltóságában is megtartotta erejét.
Színes életét jól bizonyítja, hogy mindenki, időstől a fiatalig őriz róla valami olyan emléket, amit szívesen mesél társaságban és ami jókedvű emléket idéz, vagy mosolyt csal az arcára.

Perl Márton a munkáját nagy alázattal végezte, kollegái megbecsülték, lakatosmesterként a vezetői tiszteletét is kivívta, precizitása, munkabírása sokáig még például szolgált utódai számára, mikor már nyugdíjba vonult. Nyughatatlan ember volt, szerette a munkát, szabadidejében is olyan tevékenységet választott, amivel dolgozhatott és alkothatott is.
Kézügyessége kiemelkedő volt, jól rajzolt, és élvezte az alkotást, saját maga kifejezésének számtalan formát választott: preparált állatokat, melyeket iskoláknak ajándékozott, saját maga által tervezett és készített díszes fadobozok, és más ajándéktárgyak sokak lakását díszítik és sokaknak okoztak örömet. Különleges kapcsolata volt a fával, hordóktól a bútorokig mindenféle kikerült házi műhelyéből.

Szerette a gazdálkodást, még hetvenedik évének betöltése után is rendületlenül gondozta szőlőit, és készítette otthon borát, ami a DS nevet érdemelte ki, azaz Dorogi Savanyú- t, de valószínűleg még mindig sokak örülnének egy pohárnyinak belőle.
A legnagyobb szerelme a horgászat volt, számára ez nem egyszerű sport volt, hanem filozófia. Élete legnagyobb halát, a másfél méteres csukát is megőrizte, kipreparálta, így a szoba díszeként mindig láthatta. A horgászat okozta számára a legnagyobb nyugalmat, éjjel vagy nappal, csónakban vagy parttól, fáradhatatlanul nézte a vizet, és várta a zsákmányt. A Palatinus tó nem egyszerű tó volt számára, hisz kialakításában is részvett, és mondhatjuk nyugodtan: az volt a második otthona. Úszni nem szeretett ugyan benne, talán leghíresebb találkozása a vízzel így, mikor a legnagyobb fagyban, februárban beejtette a szemüvegét a tóba, és véletlenül utánament, majd vizesen, az egyetlen ott talált viharkabátban ment haza a motorral.

Megjárva a háborút sokat látott ember volt. Fegyvermesterként kezdte, aztán egy idő után a háború helyett a bujdosást választotta, éveket töltött Tirolban a hegyekben, izgalmas történeteit napokig tudta mesélni, és a közönség sose unta meg…
Bár szerette Tirolt, és sok mindent tanult ott, mégis a háború végét követően hazavágyakozott. Dorogra tért vissza, megtalálta párját, aki nem egyszerűen felesége volt 63 évig, hanem igazi lelki társa. Kapcsolatuk oly mély volt, olyan mély szereteten, megbecsülésen és tiszteleten alapult, amit a nehéz időszak, a betegség csak mélyített. Két gyermekük született, és három unokájuk.
A gyerekekhez nagyon értett, rengeteg kalandot szervezett unokáinak is, fáradhatatlan mókamesterként, saját különleges világot teremtett nekik, ahol remekül érezte magát, hisz maga is gyerek maradt. Fontos volt számára, hogy a tudását továbbadja, mindent, amit a természetről megtanult, és az életről is. Humorával és történeteivel mindig a társaságok középpontja tudott lenni, nemre, korra való tekintet nélkül.

82 éves korában agyvérzést kapott, amiből hatalmas lelkierővel és kitartással felépült, újra megtanult járni és beszélni, nem hagyta magát, élni akart. A kórháztól rettegett, mindvégig otthon akart lenni aztán betegségében, így a lánya és unokája hosszas éveken át zajló otthoni ápolást alakított ki. A fekvő betegséget hihetetlen méltósággal, panasz nélkül tűrte, pedig nem keveset mért rá a sors utolsó éveiben. Ha mással nem tudott már környezetének mintául szolgálni, így betegségében mutatta meg, mire képes a méltóság, a tartás és az életerő.

Perl Márton bár meseszerűnek tűnik, de olyan ember volt, akiben mindenki talált olyasmit, amit mintául tudott venni, ami tiszteletet ébresztett iránta. Szerette az életet, szeretett segíteni az embereknek, és megtalálta a maga örömeit is, így harmonikus életet élt. Nem szeretett panaszkodni, nem kergette a pénzt és nem vágyott nagyra.
A harmóniára törekedett, és ez el is érte. A hagyatéka igen gazdag: rengeteg keze munkáját őrző tárgyon kívül maga után hagyott számtalan történetet, emléket, egy olyan emberi mintát, amit jó mindenkinek a szeme előtt tartani. Szerette az életet, de nem félte a halált, 90 évesen, tartalmas életút után távozott egy jobb világba, az itt maradókat ez nyugtathatja, és hogy van mire visszaemlékezni.