Hossz: ‎8:14            

Arra gondoltam, elutaznék az égbe,
Oda, abba a távoli messzeségbe.
A mennyország kapuján bekopognék halkan,
Hátha lenne valaki, ki segíthetne rajtam.

Kinyitná az ajtót egy meseszép Angyal,
Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal.
Vállain szárnyak, glória a fején,
Angyal ő valóban, Isten mezején.

Megkérdezné tőlem: Hát te honnan jöttél?
Hisz még élsz, itt mit keresnél?
Elmondanám neki, hogy a szív szavát követtem,
Mert ideköltözött, kit oly nagyon szerettem.

Nem bírom már nélküle, csak látni szeretném,
Könnyes szemmel magamhoz ölelném.
Megcsókolnám arcát, kezét, lépte minden nyomát,
Csak hadd lássam egy percre csodás mosolyát.

De az Angyal így szól: Menj haza,
Kit szerettél, már itt az otthona.
Látni fogod Őt, csak hunyd le szépen szemed,
S akkor biztos, hogy rögtön észreveszed.

Azóta én csukott szemmel járok,
Mindennél szebb az, amit így látok.
Mert már Ő is egy meseszép Angyal,
Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal!

 

    Gyere velem. . . fájo szivel anyátol.

Szárnyaló lepkéje voltál a tavasznak,
A nap mosolyát hordoztad magadban.
Szép szemed, mint a barna gesztenye,
Ó milyen csodásak ezek az emlékek.

A felhőre rajzolom lelked sóhaját,
Szemed rezdülését, kicsi szád mosolyát.
Közelről érezlek, mégis oly távolról,
Tudom, most könnyemből sírnak a csillagok.

Az emlékezés mélyen elkábítja lelkem
Fáradt vagyok, kicsit lehunyom a szemem.
Mélyen ülő csend van, nem zavar most semmi
Úgy érzem, azonnal el tudnék aludni. . .

Mégis, lelkem mintha kilépne belőlem,
S repülne fölfelé, a nagy messzeségbe.
Amikor ott vagyok, nem is tudom merre,
Mintha téged látnálak, egészen közelben.

Nézlek, s bánat helyett boldogságot érzek,
Lassan, óvatosan megérintlek téged.
Fogd meg a kezemet, ne engedj el kérlek,
Úgy, hogy szinte fájjon, érezzem a léted.

Gyere velem drága, szárnyaljunk most ketten,
Induljunk el együtt a nagy messzeségbe.
Innen fentről látod, minden milyen szép lett?
Mosolyogsz, és nézed a lenti mélységet.

Gyere velem kicsim, nézd a madarakat,
Cinke az etetőben az eperfa alatt.
A szélcsengő halkan csilingel egy picit,
Mintha azt kérdezné:vajon kik járnak itt?

Gyere velem szivem, nézd a patakpartot
Levágták a nádat, s éppen szántanak most.
Halkan csobog a víz, fürkészve hallgatod,
Szemembe nézel, és kedvesen mosolyogsz.

Gyere velem édes, maradj itt örökre,
Nem menj vissza kérlek, a nagy messzeségbe!
Ha mégis menned kell, veled tartok én is,
Bolyongunk majd ketten, ahogy tettük eddig. .

Hirtelen zajt hallok, kinyitom a szemem,
Körülöttem nincs más, csak csendes döbbenet.
Nem, nem! Ez nem lehet! Tehát csak álmodtam?
Fáradó lelkemmel, messze kalandoztam.

Mély bánatot, aztán boldogságot érzek,
Egy kicsit itt voltál, csak velem és nekem.
Gyere kincsem gyakran, szárnyra kelünk újra,
Boldog szeretetet viszünk majd az útra. . .                           Arra gondoltam, elutaznék az égbe,
Oda, abba a távoli messzeségbe.
A mennyország kapuján bekopognék halkan,
Hátha lenne valaki, ki segíthetne rajtam.

Kinyitná az ajtót egy meseszép Angyal,
Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal.
Vállain szárnyak, glória a fején,
Angyal ő valóban, Isten mezején.

Megkérdezné tőlem: Hát te honnan jöttél?
Hisz még élsz, itt mit keresnél?
Elmondanám neki, hogy a szív szavát követtem,
Mert ideköltözött, kit oly nagyon szerettem.

Nem bírom már nélküle, csak látni szeretném,
Könnyes szemmel magamhoz ölelném.
Megcsókolnám arcát, kezét, lépte minden nyomát,
Csak hadd lássam egy percre csodás mosolyát.

De az Angyal így szól: Menj haza,
Kit szerettél, már itt az otthona.
Látni fogod Őt, csak hunyd le szépen szemed,
S akkor biztos, hogy rögtön észreveszed.

Azóta én csukott szemmel járok,
Mindennél szebb az, amit így látok.
Mert már Ő is egy meseszép Angyal,
Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal! Megszületett egy ártatlan kisgyermek,
Örömmel fogadták, körülvette a szeretet.
Aranyos kislány volt, szeretett nevetni,
Aki ismerte tudta, mennyire tud szeretni.
Baráti körében közkedvelt volt,
Mindenki arcára mosolyt varázsolt.

Szerette a lovat, , biciglit, a sportot,
A saját hibáiért mást nem okolt.
Nem fecsérelt el egy percet sem,
Nem gondolkozott a végzeten.
Szép zenétől felpezsdült a kedve,
boldogság leple alatt dobogott érző szíve.
Amit érzett, el is mondta azt,
barátai nála nyertek vigaszt.
Terveket, álmokat szőtt a jövőbe,
ha rá gondolok könny szökik szemembe!
Egy február 9- én tragédia történt
a halál ŐTválasztotta áldozatként.
Térdre borulva kiáltottam: Nem igaz! ! !
De az igazság, mint gyertyáról cseppenő viasz,
Sikoltott a csendben, hogy utolérjen.
Szívemből egy darabot kitépjen,
Ő, aki tele volt életerővel!
Most csendben fekszik, sziklakertb●●●●●●●●●●●●●●●en
Vérző szívek emésztik az emlékeket.
Féltve őrzik a rólad készült fényképeket,
Őrület az élet, nincs igazság!
Fiatalon, búcsú nélkül minket itt hagytál,
S én csak annyit fűzök a végére: fáj, hogy itt hagytál:SZERETL EK