Először felfogta a sorsát - majd megkísérelt lázadni - , s most egyszer s mindenkorra beletörődött. Olyan fájdalmas, szelíd és oly szép volt ez. Sírt - csendes, fullasztó sírással - , sírt, hogy egész teste reszketett belé. Oly kimondhatatlanu l szerette mindazt, amit most itt kell hagynia. A napot, a füvet, a földet. Mind, mind az embereket. S attól, hogy tudott már sírni és szeretni, nagyon boldog lett. Nem volt már benne szemernyi keserűség sem - többé nem félt a hosszú álomtól. Annyit tudott csak: mindaddig, míg egy szikrányi élet lesz benne, kinyúl minden létező felé, a kedves és gyönyörű világ felé, a titokzatos és csodálatos élet felé. Tudata utolsó rezdülésével is ezeket érzékeli majd: a földet, a fákat, a madárdalt és az ég kékjét.