„Az idő szakadt hálóján át vissza kukucskálok. . . látlak már!

Szemedben még ott ragyog az a furcsa fény,

rám nézel ráncaid közül,

bennem egyre hangosabban dorombol a vér.

Szép színű mosolyoddal békét üzensz nekem,

felsejlő hangodból még kitűnik a fájdalom,

magad maradtál egyedül - velem- ,

nem osztozott senki veled kínjaidon,

ahogy az enyémért sem gyarapodik a sor,

téged is csak némi gyógyító por s a

halálodat váró közöny vett körül!

Nem enyhítette szenvedésed semmi,

ami kedves lett volna neked, de most,

így az időn túl nyújtsd felém a kezed!

Áthúzlak a téren és az időn át,

szétfeszítem a mindenséget, csak hogy megfizessek

néked minden téged ért kárt. ”