" A holdban él, a vízben él, halak, füvek között. 

s csillagszemmel nézdegél a fellegek mögött. 

Lágy hangját hosszan hallani, s az erdõ megremeg, 

Sás szárnyai, nád karjai befonják az eget. 

Selyemhaját köd lengeti, és hogyha elmereng, 

a szél fütyülve zengeti a lombos végtelent. 

Csak csillag õ, csak látomás csak fény a tengeren, 

sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem. 

És minden este rám ragyog, kék jácint mosolya. 

Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda

Hogy holdban élt, hogy vízben élt gyöngy és göröngy között, 

mégis eljött a kedvemért szívembe költözött. 

És rajzolgatni álmaim, most mindig ott lakik

Kibontja éjem tájain szelíd virágait. " 
(Mándy Stefánia)