Nézem a rád hajló koszorúk elszáradt rózsáit.
a ráfestett szavakat, amik ködharmatban áznak,
s ilyenkor úgy szorítja szívem az-az égető hiány,
mely eltemette meséit egy álmodó kislánynak.

Minden vasárnapom tiéd, ugyanúgy, mint régen,
ilyenkor elmondom neked, hogy mi történt azóta.
Néha-néha elviszem kertedből a legszebb virágot,
melynek illatából érzed, mit szívem suttogna.

Számomra ma is élsz,s mindig élni fogsz,
hisz itt vagy velem éjjelente a csendes félhomályban.
Itt vagy a rügyező falombok tavaszt hordó ágain,
s a kettőnk lelkéből eredendő örök vérforrásban.

Kun Magdolna