Édes Kicsi Párom!!!!

Már 5 hónapja,hogy a kis meggyöröt tested a szeretteid körében pihen,de a szerető lelked még mindíg velem van és itt is marad mindaddig míg nekem is utolsót üt az óra!!!!!!!!!! Azután remélem nagyon boldogok leszünk nem szalasztunk el egy percet sem mint az előző életünkben tettük!!!! NAGYON,NAGYON SZERETLEK!!!!!

Te és mások

 

Nem így kellett volna lennie.
Nem most.
Nem így.
Nem Veled.
Ordítani akarok, széttépni az eget, követelni vissza azt, amit elvettek.
De hiába .
Csak csend van.
És a csend hangosabb mindennél.
Te itt kellett volna legyél.
Nevetve. Élve. Létezve.
És én még mindig a régi reflexeimmel élek:
nyúlnék feléd, kérdezném, mesélnék, ölelnélek.
De nincs ki válaszoljon.
Mások panaszkodnak.
Apróságokon. Nevetségesen semmin.
És én belülről üvöltök:
Én csak egyetlen percet kérnék vissza!
Egyetlen szót. Egyetlen érintést.
De nem hallanak.
A világ megy tovább,
én meg itt ragadtam az utolsó napod árnyékában.
Nem múlik. Nem halványul. Nem enyhül.
Azt mondják, az idő gyógyít.
Hazugság.
Az idő csak tanít csendben szenvedni.
Tanít mosolyogni, amikor belül meghalok.
A haragom nem szelídül.
A fájdalmam nem szépül.
A hiányod nem lesz könnyebb.
És én nem leszek ugyanaz.
Mert nincs igazság.
És Te nem vagy itt.
Csak én vagyok itt.
És a mindennapos újrakezdés, nélküled.Életem legrosszabb napja a Te utolsó napod volt.
Abban a pillanatban minden megroppant körülöttem.
A levegő nehezebb lett – fullasztó, mintha minden lélegzetért könyörögnöm kellene.
A világ elveszítette a színeit, a fényét, az értelmét.
Az idő hirtelen lelassult, mégis elmenekült előlem – és magával vitt Téged.
Nem tudtam, hogy a szív így tud fájni .
Nem tudtam, hogy a fájdalom ennyire eleven, ennyire kérlelhetetlen tud lenni.
Nem tudtam, hogy lehet valakit ennyire hiányolni – minden egyes lélegzetvételben, minden percben, minden üres mozdulatban.
És még most is – még most is –
az apró pillanatokban ösztönösen nyúlok feléd.
Még mindig várom a nevetésed.
Még mindig várom, hogy kimond :
„Veled vagyok, nincs semmi baj .”
De nem jön válasz.
Csak a csend. A rohadt, mindent felemésztő csend.
És én dühös vagyok.
Dühös az életre, a sorsra, az igazságtalanságra.
Hogy mások nyafognak semmiségeken,
miközben én a világ minden kincséért csak még egyetlen ölelést kérnék.
Még egyetlen percet.
Még egyetlen szót.
Nem értem, miért pont Te.
Nem értem, hogyan lehet ezt kibírni.
Nem értem, mi értelme bárminek nélküled.
És tudod mi a legrosszabb?
Hogy mosolyognom kell, működnöm kell,
mintha a világ ugyanaz lenne.
De belül – belül mindent elborít a hiányod.
Elmentél.
De az a nap, az az utolsó nap még mindig bennem él.
Minden nap újraélem.
Minden nap újra elveszítelek.
És hordozlak.
Minden lélegzetvételben, minden fáradt mozdulatban, minden dobbanásában ennek a sebzett szívnek,
ami örökre Téged keres, és örökre hiányolni fog. 

Kevesebb jelenjen meg

 

Te és mások

 

Nem így kellett volna lennie.
Nem most.
Nem így.
Nem Veled.
Ordítani akarok, széttépni az eget, követelni vissza azt, amit elvettek.
De hiába .
Csak csend van.
És a csend hangosabb mindennél.
Te itt kellett volna legyél.
Nevetve. Élve. Létezve.
És én még mindig a régi reflexeimmel élek:
nyúlnék feléd, kérdezném, mesélnék, ölelnélek.
De nincs ki válaszoljon.
Mások panaszkodnak.
Apróságokon. Nevetségesen semmin.
És én belülről üvöltök:
Én csak egyetlen percet kérnék vissza!
Egyetlen szót. Egyetlen érintést.
De nem hallanak.
A világ megy tovább,
én meg itt ragadtam az utolsó napod árnyékában.
Nem múlik. Nem halványul. Nem enyhül.
Azt mondják, az idő gyógyít.
Hazugság.
Az idő csak tanít csendben szenvedni.
Tanít mosolyogni, amikor belül meghalok.
A haragom nem szelídül.
A fájdalmam nem szépül.
A hiányod nem lesz könnyebb.
És én nem leszek ugyanaz.
Mert nincs igazság.
És Te nem vagy itt.
Csak én vagyok itt.
És a mindennapos újrakezdés, nélküled.Életem legrosszabb napja a Te utolsó napod volt.
Abban a pillanatban minden megroppant körülöttem.
A levegő nehezebb lett – fullasztó, mintha minden lélegzetért könyörögnöm kellene.
A világ elveszítette a színeit, a fényét, az értelmét.
Az idő hirtelen lelassult, mégis elmenekült előlem – és magával vitt Téged.
Nem tudtam, hogy a szív így tud fájni .
Nem tudtam, hogy a fájdalom ennyire eleven, ennyire kérlelhetetlen tud lenni.
Nem tudtam, hogy lehet valakit ennyire hiányolni – minden egyes lélegzetvételben, minden percben, minden üres mozdulatban.
És még most is – még most is –
az apró pillanatokban ösztönösen nyúlok feléd.
Még mindig várom a nevetésed.
Még mindig várom, hogy kimond :
„Veled vagyok, nincs semmi baj .”
De nem jön válasz.
Csak a csend. A rohadt, mindent felemésztő csend.
És én dühös vagyok.
Dühös az életre, a sorsra, az igazságtalanságra.
Hogy mások nyafognak semmiségeken,
miközben én a világ minden kincséért csak még egyetlen ölelést kérnék.
Még egyetlen percet.
Még egyetlen szót.
Nem értem, miért pont Te.
Nem értem, hogyan lehet ezt kibírni.
Nem értem, mi értelme bárminek nélküled.
És tudod mi a legrosszabb?
Hogy mosolyognom kell, működnöm kell,
mintha a világ ugyanaz lenne.
De belül – belül mindent elborít a hiányod.
Elmentél.
De az a nap, az az utolsó nap még mindig bennem él.
Minden nap újraélem.
Minden nap újra elveszítelek.
És hordozlak.
Minden lélegzetvételben, minden fáradt mozdulatban, minden dobbanásában ennek a sebzett szívnek,
ami örökre Téged keres, és örökre hiányolni fog. 

Kevesebb jelenjen meg

 

Te és mások

 

Nem így kellett volna lennie.
Nem most.
Nem így.
Nem Veled.
Ordítani akarok, széttépni az eget, követelni vissza azt, amit elvettek.
De hiába .
Csak csend van.
És a csend hangosabb mindennél.
Te itt kellett volna legyél.
Nevetve. Élve. Létezve.
És én még mindig a régi reflexeimmel élek:
nyúlnék feléd, kérdezném, mesélnék, ölelnélek.
De nincs ki válaszoljon.
Mások panaszkodnak.
Apróságokon. Nevetségesen semmin.
És én belülről üvöltök:
Én csak egyetlen percet kérnék vissza!
Egyetlen szót. Egyetlen érintést.
De nem hallanak.
A világ megy tovább,
én meg itt ragadtam az utolsó napod árnyékában.
Nem múlik. Nem halványul. Nem enyhül.
Azt mondják, az idő gyógyít.
Hazugság.
Az idő csak tanít csendben szenvedni.
Tanít mosolyogni, amikor belül meghalok.
A haragom nem szelídül.
A fájdalmam nem szépül.
A hiányod nem lesz könnyebb.
És én nem leszek ugyanaz.
Mert nincs igazság.
És Te nem vagy itt.
Csak én vagyok itt.
És a mindennapos újrakezdés, nélküled.Életem legrosszabb napja a Te utolsó napod volt.
Abban a pillanatban minden megroppant körülöttem.
A levegő nehezebb lett – fullasztó, mintha minden lélegzetért könyörögnöm kellene.
A világ elveszítette a színeit, a fényét, az értelmét.
Az idő hirtelen lelassult, mégis elmenekült előlem – és magával vitt Téged.
Nem tudtam, hogy a szív így tud fájni .
Nem tudtam, hogy a fájdalom ennyire eleven, ennyire kérlelhetetlen tud lenni.
Nem tudtam, hogy lehet valakit ennyire hiányolni – minden egyes lélegzetvételben, minden percben, minden üres mozdulatban.
És még most is – még most is –
az apró pillanatokban ösztönösen nyúlok feléd.
Még mindig várom a nevetésed.
Még mindig várom, hogy kimond :
„Veled vagyok, nincs semmi baj .”
De nem jön válasz.
Csak a csend. A rohadt, mindent felemésztő csend.
És én dühös vagyok.
Dühös az életre, a sorsra, az igazságtalanságra.
Hogy mások nyafognak semmiségeken,
miközben én a világ minden kincséért csak még egyetlen ölelést kérnék.
Még egyetlen percet.
Még egyetlen szót.
Nem értem, miért pont Te.
Nem értem, hogyan lehet ezt kibírni.
Nem értem, mi értelme bárminek nélküled.
És tudod mi a legrosszabb?
Hogy mosolyognom kell, működnöm kell,
mintha a világ ugyanaz lenne.
De belül – belül mindent elborít a hiányod.
Elmentél.
De az a nap, az az utolsó nap még mindig bennem él.
Minden nap újraélem.
Minden nap újra elveszítelek.
És hordozlak.
Minden lélegzetvételben, minden fáradt mozdulatban, minden dobbanásában ennek a sebzett szívnek,
ami örökre Téged keres, és örökre hiányolni fog. 

Kevesebb jelenjen meg

 

Te és mások

 

Nem így kellett volna lennie.
Nem most.
Nem így.
Nem Veled.
Ordítani akarok, széttépni az eget, követelni vissza azt, amit elvettek.
De hiába .
Csak csend van.
És a csend hangosabb mindennél.
Te itt kellett volna legyél.
Nevetve. Élve. Létezve.
És én még mindig a régi reflexeimmel élek:
nyúlnék feléd, kérdezném, mesélnék, ölelnélek.
De nincs ki válaszoljon.
Mások panaszkodnak.
Apróságokon. Nevetségesen semmin.
És én belülről üvöltök:
Én csak egyetlen percet kérnék vissza!
Egyetlen szót. Egyetlen érintést.
De nem hallanak.
A világ megy tovább,
én meg itt ragadtam az utolsó napod árnyékában.
Nem múlik. Nem halványul. Nem enyhül.
Azt mondják, az idő gyógyít.
Hazugság.
Az idő csak tanít csendben szenvedni.
Tanít mosolyogni, amikor belül meghalok.
A haragom nem szelídül.
A fájdalmam nem szépül.
A hiányod nem lesz könnyebb.
És én nem leszek ugyanaz.
Mert nincs igazság.
És Te nem vagy itt.
Csak én vagyok itt.
És a mindennapos újrakezdés, nélküled.Életem legrosszabb napja a Te utolsó napod volt.
Abban a pillanatban minden megroppant körülöttem.
A levegő nehezebb lett – fullasztó, mintha minden lélegzetért könyörögnöm kellene.
A világ elveszítette a színeit, a fényét, az értelmét.
Az idő hirtelen lelassult, mégis elmenekült előlem – és magával vitt Téged.
Nem tudtam, hogy a szív így tud fájni .
Nem tudtam, hogy a fájdalom ennyire eleven, ennyire kérlelhetetlen tud lenni.
Nem tudtam, hogy lehet valakit ennyire hiányolni – minden egyes lélegzetvételben, minden percben, minden üres mozdulatban.
És még most is – még most is –
az apró pillanatokban ösztönösen nyúlok feléd.
Még mindig várom a nevetésed.
Még mindig várom, hogy kimond :
„Veled vagyok, nincs semmi baj .”
De nem jön válasz.
Csak a csend. A rohadt, mindent felemésztő csend.
És én dühös vagyok.
Dühös az életre, a sorsra, az igazságtalanságra.
Hogy mások nyafognak semmiségeken,
miközben én a világ minden kincséért csak még egyetlen ölelést kérnék.
Még egyetlen percet.
Még egyetlen szót.
Nem értem, miért pont Te.
Nem értem, hogyan lehet ezt kibírni.
Nem értem, mi értelme bárminek nélküled.
És tudod mi a legrosszabb?
Hogy mosolyognom kell, működnöm kell,
mintha a világ ugyanaz lenne.
De belül – belül mindent elborít a hiányod.
Elmentél.
De az a nap, az az utolsó nap még mindig bennem él.
Minden nap újraélem.
Minden nap újra elveszítelek.
És hordozlak.
Minden lélegzetvételben, minden fáradt mozdulatban, minden dobbanásában ennek a sebzett szívnek,
ami örökre Téged keres, és örökre hiányolni fog. 

Kevesebb jelenjen meg

 

Te és mások

 

Nem így kellett volna lennie.
Nem most.
Nem így.
Nem Veled.
Ordítani akarok, széttépni az eget, követelni vissza azt, amit elvettek.
De hiába .
Csak csend van.
És a csend hangosabb mindennél.
Te itt kellett volna legyél.
Nevetve. Élve. Létezve.
És én még mindig a régi reflexeimmel élek:
nyúlnék feléd, kérdezném, mesélnék, ölelnélek.
De nincs ki válaszoljon.
Mások panaszkodnak.
Apróságokon. Nevetségesen semmin.
És én belülről üvöltök:
Én csak egyetlen percet kérnék vissza!
Egyetlen szót. Egyetlen érintést.
De nem hallanak.
A világ megy tovább,
én meg itt ragadtam az utolsó napod árnyékában.
Nem múlik. Nem halványul. Nem enyhül.
Azt mondják, az idő gyógyít.
Hazugság.
Az idő csak tanít csendben szenvedni.
Tanít mosolyogni, amikor belül meghalok.
A haragom nem szelídül.
A fájdalmam nem szépül.
A hiányod nem lesz könnyebb.
És én nem leszek ugyanaz.
Mert nincs igazság.
És Te nem vagy itt.
Csak én vagyok itt.
És a mindennapos újrakezdés, nélküled.Életem legrosszabb napja a Te utolsó napod volt.
Abban a pillanatban minden megroppant körülöttem.
A levegő nehezebb lett – fullasztó, mintha minden lélegzetért könyörögnöm kellene.
A világ elveszítette a színeit, a fényét, az értelmét.
Az idő hirtelen lelassult, mégis elmenekült előlem – és magával vitt Téged.
Nem tudtam, hogy a szív így tud fájni .
Nem tudtam, hogy a fájdalom ennyire eleven, ennyire kérlelhetetlen tud lenni.
Nem tudtam, hogy lehet valakit ennyire hiányolni – minden egyes lélegzetvételben, minden percben, minden üres mozdulatban.
És még most is – még most is –
az apró pillanatokban ösztönösen nyúlok feléd.
Még mindig várom a nevetésed.
Még mindig várom, hogy kimond :
„Veled vagyok, nincs semmi baj .”
De nem jön válasz.
Csak a csend. A rohadt, mindent felemésztő csend.
És én dühös vagyok.
Dühös az életre, a sorsra, az igazságtalanságra.
Hogy mások nyafognak semmiségeken,
miközben én a világ minden kincséért csak még egyetlen ölelést kérnék.
Még egyetlen percet.
Még egyetlen szót.
Nem értem, miért pont Te.
Nem értem, hogyan lehet ezt kibírni.
Nem értem, mi értelme bárminek nélküled.
És tudod mi a legrosszabb?
Hogy mosolyognom kell, működnöm kell,
mintha a világ ugyanaz lenne.
De belül – belül mindent elborít a hiányod.
Elmentél.
De az a nap, az az utolsó nap még mindig bennem él.
Minden nap újraélem.
Minden nap újra elveszítelek.
És hordozlak.
Minden lélegzetvételben, minden fáradt mozdulatban, minden dobbanásában ennek a sebzett szívnek,
ami örökre Téged keres, és örökre hiányolni fog. 

Kevesebb jelenjen meg

 

Te és mások

 

Nem így kellett volna lennie.
Nem most.
Nem így.
Nem Veled.
Ordítani akarok, széttépni az eget, követelni vissza azt, amit elvettek.
De hiába .
Csak csend van.
És a csend hangosabb mindennél.
Te itt kellett volna legyél.
Nevetve. Élve. Létezve.
És én még mindig a régi reflexeimmel élek:
nyúlnék feléd, kérdezném, mesélnék, ölelnélek.
De nincs ki válaszoljon.
Mások panaszkodnak.
Apróságokon. Nevetségesen semmin.
És én belülről üvöltök:
Én csak egyetlen percet kérnék vissza!
Egyetlen szót. Egyetlen érintést.
De nem hallanak.
A világ megy tovább,
én meg itt ragadtam az utolsó napod árnyékában.
Nem múlik. Nem halványul. Nem enyhül.
Azt mondják, az idő gyógyít.
Hazugság.
Az idő csak tanít csendben szenvedni.
Tanít mosolyogni, amikor belül meghalok.
A haragom nem szelídül.
A fájdalmam nem szépül.
A hiányod nem lesz könnyebb.
És én nem leszek ugyanaz.
Mert nincs igazság.
És Te nem vagy itt.
Csak én vagyok itt.
És a mindennapos újrakezdés, nélküled.Életem legrosszabb napja a Te utolsó napod volt.
Abban a pillanatban minden megroppant körülöttem.
A levegő nehezebb lett – fullasztó, mintha minden lélegzetért könyörögnöm kellene.
A világ elveszítette a színeit, a fényét, az értelmét.
Az idő hirtelen lelassult, mégis elmenekült előlem – és magával vitt Téged.
Nem tudtam, hogy a szív így tud fájni .
Nem tudtam, hogy a fájdalom ennyire eleven, ennyire kérlelhetetlen tud lenni.
Nem tudtam, hogy lehet valakit ennyire hiányolni – minden egyes lélegzetvételben, minden percben, minden üres mozdulatban.
És még most is – még most is –
az apró pillanatokban ösztönösen nyúlok feléd.
Még mindig várom a nevetésed.
Még mindig várom, hogy kimond :
„Veled vagyok, nincs semmi baj .”
De nem jön válasz.
Csak a csend. A rohadt, mindent felemésztő csend.
És én dühös vagyok.
Dühös az életre, a sorsra, az igazságtalanságra.
Hogy mások nyafognak semmiségeken,
miközben én a világ minden kincséért csak még egyetlen ölelést kérnék.
Még egyetlen percet.
Még egyetlen szót.
Nem értem, miért pont Te.
Nem értem, hogyan lehet ezt kibírni.
Nem értem, mi értelme bárminek nélküled.
És tudod mi a legrosszabb?
Hogy mosolyognom kell, működnöm kell,
mintha a világ ugyanaz lenne.
De belül – belül mindent elborít a hiányod.
Elmentél.
De az a nap, az az utolsó nap még mindig bennem él.
Minden nap újraélem.
Minden nap újra elveszítelek.
És hordozlak.
Minden lélegzetvételben, minden fáradt mozdulatban, minden dobbanásában ennek a sebzett szívnek,
ami örökre Téged keres, és örökre hiányolni fog. 

Kevesebb jelenjen meg

 

Te és mások

 

Nem így kellett volna lennie.
Nem most.
Nem így.
Nem Veled.
Ordítani akarok, széttépni az eget, követelni vissza azt, amit elvettek.
De hiába .
Csak csend van.
És a csend hangosabb mindennél.
Te itt kellett volna legyél.
Nevetve. Élve. Létezve.
És én még mindig a régi reflexeimmel élek:
nyúlnék feléd, kérdezném, mesélnék, ölelnélek.
De nincs ki válaszoljon.
Mások panaszkodnak.
Apróságokon. Nevetségesen semmin.
És én belülről üvöltök:
Én csak egyetlen percet kérnék vissza!
Egyetlen szót. Egyetlen érintést.
De nem hallanak.
A világ megy tovább,
én meg itt ragadtam az utolsó napod árnyékában.
Nem múlik. Nem halványul. Nem enyhül.
Azt mondják, az idő gyógyít.
Hazugság.
Az idő csak tanít csendben szenvedni.
Tanít mosolyogni, amikor belül meghalok.
A haragom nem szelídül.
A fájdalmam nem szépül.
A hiányod nem lesz könnyebb.
És én nem leszek ugyanaz.
Mert nincs igazság.
És Te nem vagy itt.
Csak én vagyok itt.
És a mindennapos újrakezdés, nélküled.Életem legrosszabb napja a Te utolsó napod volt.
Abban a pillanatban minden megroppant körülöttem.
A levegő nehezebb lett – fullasztó, mintha minden lélegzetért könyörögnöm kellene.
A világ elveszítette a színeit, a fényét, az értelmét.
Az idő hirtelen lelassult, mégis elmenekült előlem – és magával vitt Téged.
Nem tudtam, hogy a szív így tud fájni .
Nem tudtam, hogy a fájdalom ennyire eleven, ennyire kérlelhetetlen tud lenni.
Nem tudtam, hogy lehet valakit ennyire hiányolni – minden egyes lélegzetvételben, minden percben, minden üres mozdulatban.
És még most is – még most is –
az apró pillanatokban ösztönösen nyúlok feléd.
Még mindig várom a nevetésed.
Még mindig várom, hogy kimond :
„Veled vagyok, nincs semmi baj .”
De nem jön válasz.
Csak a csend. A rohadt, mindent felemésztő csend.
És én dühös vagyok.
Dühös az életre, a sorsra, az igazságtalanságra.
Hogy mások nyafognak semmiségeken,
miközben én a világ minden kincséért csak még egyetlen ölelést kérnék.
Még egyetlen percet.
Még egyetlen szót.
Nem értem, miért pont Te.
Nem értem, hogyan lehet ezt kibírni.
Nem értem, mi értelme bárminek nélküled.
És tudod mi a legrosszabb?
Hogy mosolyognom kell, működnöm kell,
mintha a világ ugyanaz lenne.
De belül – belül mindent elborít a hiányod.
Elmentél.
De az a nap, az az utolsó nap még mindig bennem él.
Minden nap újraélem.
Minden nap újra elveszítelek.
És hordozlak.
Minden lélegzetvételben, minden fáradt mozdulatban, minden dobbanásában ennek a sebzett szívnek,
ami örökre Téged keres, és örökre hiányolni fog. 

Kevesebb jelenjen meg

 

Te és mások

 

Nem így kellett volna lennie.
Nem most.
Nem így.
Nem Veled.
Ordítani akarok, széttépni az eget, követelni vissza azt, amit elvettek.
De hiába .
Csak csend van.
És a csend hangosabb mindennél.
Te itt kellett volna legyél.
Nevetve. Élve. Létezve.
És én még mindig a régi reflexeimmel élek:
nyúlnék feléd, kérdezném, mesélnék, ölelnélek.
De nincs ki válaszoljon.
Mások panaszkodnak.
Apróságokon. Nevetségesen semmin.
És én belülről üvöltök:
Én csak egyetlen percet kérnék vissza!
Egyetlen szót. Egyetlen érintést.
De nem hallanak.
A világ megy tovább,
én meg itt ragadtam az utolsó napod árnyékában.
Nem múlik. Nem halványul. Nem enyhül.
Azt mondják, az idő gyógyít.
Hazugság.
Az idő csak tanít csendben szenvedni.
Tanít mosolyogni, amikor belül meghalok.
A haragom nem szelídül.
A fájdalmam nem szépül.
A hiányod nem lesz könnyebb.
És én nem leszek ugyanaz.
Mert nincs igazság.
És Te nem vagy itt.
Csak én vagyok itt.
És a mindennapos újrakezdés, nélküled.Életem legrosszabb napja a Te utolsó napod volt.
Abban a pillanatban minden megroppant körülöttem.
A levegő nehezebb lett – fullasztó, mintha minden lélegzetért könyörögnöm kellene.
A világ elveszítette a színeit, a fényét, az értelmét.
Az idő hirtelen lelassult, mégis elmenekült előlem – és magával vitt Téged.
Nem tudtam, hogy a szív így tud fájni .
Nem tudtam, hogy a fájdalom ennyire eleven, ennyire kérlelhetetlen tud lenni.
Nem tudtam, hogy lehet valakit ennyire hiányolni – minden egyes lélegzetvételben, minden percben, minden üres mozdulatban.
És még most is – még most is –
az apró pillanatokban ösztönösen nyúlok feléd.
Még mindig várom a nevetésed.
Még mindig várom, hogy kimond :
„Veled vagyok, nincs semmi baj .”
De nem jön válasz.
Csak a csend. A rohadt, mindent felemésztő csend.
És én dühös vagyok.
Dühös az életre, a sorsra, az igazságtalanságra.
Hogy mások nyafognak semmiségeken,
miközben én a világ minden kincséért csak még egyetlen ölelést kérnék.
Még egyetlen percet.
Még egyetlen szót.
Nem értem, miért pont Te.
Nem értem, hogyan lehet ezt kibírni.
Nem értem, mi értelme bárminek nélküled.
És tudod mi a legrosszabb?
Hogy mosolyognom kell, működnöm kell,
mintha a világ ugyanaz lenne.
De belül – belül mindent elborít a hiányod.
Elmentél.
De az a nap, az az utolsó nap még mindig bennem él.
Minden nap újraélem.
Minden nap újra elveszítelek.
És hordozlak.
Minden lélegzetvételben, minden fáradt mozdulatban, minden dobbanásában ennek a sebzett szívnek,
ami örökre Téged keres, és örökre hiányolni fog. 

Kevesebb jelenjen meg

 

Te és mások

 

Nem így kellett volna lennie.
Nem most.
Nem így.
Nem Veled.
Ordítani akarok, széttépni az eget, követelni vissza azt, amit elvettek.
De hiába .
Csak csend van.
És a csend hangosabb mindennél.
Te itt kellett volna legyél.
Nevetve. Élve. Létezve.
És én még mindig a régi reflexeimmel élek:
nyúlnék feléd, kérdezném, mesélnék, ölelnélek.
De nincs ki válaszoljon.
Mások panaszkodnak.
Apróságokon. Nevetségesen semmin.
És én belülről üvöltök:
Én csak egyetlen percet kérnék vissza!
Egyetlen szót. Egyetlen érintést.
De nem hallanak.
A világ megy tovább,
én meg itt ragadtam az utolsó napod árnyékában.
Nem múlik. Nem halványul. Nem enyhül.
Azt mondják, az idő gyógyít.
Hazugság.
Az idő csak tanít csendben szenvedni.
Tanít mosolyogni, amikor belül meghalok.
A haragom nem szelídül.
A fájdalmam nem szépül.
A hiányod nem lesz könnyebb.
És én nem leszek ugyanaz.
Mert nincs igazság.
És Te nem vagy itt.
Csak én vagyok itt.
És a mindennapos újrakezdés, nélküled.Életem legrosszabb napja a Te utolsó napod volt.
Abban a pillanatban minden megroppant körülöttem.
A levegő nehezebb lett – fullasztó, mintha minden lélegzetért könyörögnöm kellene.
A világ elveszítette a színeit, a fényét, az értelmét.
Az idő hirtelen lelassult, mégis elmenekült előlem – és magával vitt Téged.
Nem tudtam, hogy a szív így tud fájni .
Nem tudtam, hogy a fájdalom ennyire eleven, ennyire kérlelhetetlen tud lenni.
Nem tudtam, hogy lehet valakit ennyire hiányolni – minden egyes lélegzetvételben, minden percben, minden üres mozdulatban.
És még most is – még most is –
az apró pillanatokban ösztönösen nyúlok feléd.
Még mindig várom a nevetésed.
Még mindig várom, hogy kimond :
„Veled vagyok, nincs semmi baj .”
De nem jön válasz.
Csak a csend. A rohadt, mindent felemésztő csend.
És én dühös vagyok.
Dühös az életre, a sorsra, az igazságtalanságra.
Hogy mások nyafognak semmiségeken,
miközben én a világ minden kincséért csak még egyetlen ölelést kérnék.
Még egyetlen percet.
Még egyetlen szót.
Nem értem, miért pont Te.
Nem értem, hogyan lehet ezt kibírni.
Nem értem, mi értelme bárminek nélküled.
És tudod mi a legrosszabb?
Hogy mosolyognom kell, működnöm kell,
mintha a világ ugyanaz lenne.
De belül – belül mindent elborít a hiányod.
Elmentél.
De az a nap, az az utolsó nap még mindig bennem él.
Minden nap újraélem.
Minden nap újra elveszítelek.
És hordozlak.
Minden lélegzetvételben, minden fáradt mozdulatban, minden dobbanásában ennek a sebzett szívnek,
ami örökre Téged keres, és örökre hiányolni fog. 

Kevesebb jelenjen meg

 

Te és mások

 

Nem így kellett volna lennie.
Nem most.
Nem így.
Nem Veled.
Ordítani akarok, széttépni az eget, követelni vissza azt, amit elvettek.
De hiába .
Csak csend van.
És a csend hangosabb mindennél.
Te itt kellett volna legyél.
Nevetve. Élve. Létezve.
És én még mindig a régi reflexeimmel élek:
nyúlnék feléd, kérdezném, mesélnék, ölelnélek.
De nincs ki válaszoljon.
Mások panaszkodnak.
Apróságokon. Nevetségesen semmin.
És én belülről üvöltök:
Én csak egyetlen percet kérnék vissza!
Egyetlen szót. Egyetlen érintést.
De nem hallanak.
A világ megy tovább,
én meg itt ragadtam az utolsó napod árnyékában.
Nem múlik. Nem halványul. Nem enyhül.
Azt mondják, az idő gyógyít.
Hazugság.
Az idő csak tanít csendben szenvedni.
Tanít mosolyogni, amikor belül meghalok.
A haragom nem szelídül.
A fájdalmam nem szépül.
A hiányod nem lesz könnyebb.
És én nem leszek ugyanaz.
Mert nincs igazság.
És Te nem vagy itt.
Csak én vagyok itt.
És a mindennapos újrakezdés, nélküled.Életem legrosszabb napja a Te utolsó napod volt.
Abban a pillanatban minden megroppant körülöttem.
A levegő nehezebb lett – fullasztó, mintha minden lélegzetért könyörögnöm kellene.
A világ elveszítette a színeit, a fényét, az értelmét.
Az idő hirtelen lelassult, mégis elmenekült előlem – és magával vitt Téged.
Nem tudtam, hogy a szív így tud fájni .
Nem tudtam, hogy a fájdalom ennyire eleven, ennyire kérlelhetetlen tud lenni.
Nem tudtam, hogy lehet valakit ennyire hiányolni – minden egyes lélegzetvételben, minden percben, minden üres mozdulatban.
És még most is – még most is –
az apró pillanatokban ösztönösen nyúlok feléd.
Még mindig várom a nevetésed.
Még mindig várom, hogy kimond :
„Veled vagyok, nincs semmi baj .”
De nem jön válasz.
Csak a csend. A rohadt, mindent felemésztő csend.
És én dühös vagyok.
Dühös az életre, a sorsra, az igazságtalanságra.
Hogy mások nyafognak semmiségeken,
miközben én a világ minden kincséért csak még egyetlen ölelést kérnék.
Még egyetlen percet.
Még egyetlen szót.
Nem értem, miért pont Te.
Nem értem, hogyan lehet ezt kibírni.
Nem értem, mi értelme bárminek nélküled.
És tudod mi a legrosszabb?
Hogy mosolyognom kell, működnöm kell,
mintha a világ ugyanaz lenne.
De belül – belül mindent elborít a hiányod.
Elmentél.
De az a nap, az az utolsó nap még mindig bennem él.
Minden nap újraélem.
Minden nap újra elveszítelek.
És hordozlak.
Minden lélegzetvételben, minden fáradt mozdulatban, minden dobbanásában ennek a sebzett szívnek,
ami örökre Téged keres, és örökre hiányolni fog. 

Kevesebb jelenjen meg

 

 

 

Te és mások