Mikor utolsó útjára kisértem, vörösen izzottak a gesztenyefák a fájdalom útján,
körbeölelve a poros utat, ahol gyalogogoltunk a kocsi mögött.
Elviselhetetlen fájdalmat éreztem és azt hittem csak álmodom az egészet,
ez velem nem történhetett meg.

Feltünnek a pillanatok, amiket együtt éltünk és még keservesebben fájt az elmúlása.
A két gyerekünkre nézve, ahogy álltak kisírt szemmel, értetlenül, tovatűnt minden értelem.
Hiába tudom, ez az élet rendje és elkerülhetetlen, hiába tudom, neki jó, mert megszabadult a szenvedésektől, gyermekeimet látva elviselhetetlenné vált a fájdalom.
Nem akarom a gyerekeimet szenvedni látni, hisz akkor én is szenvedek.

A poros úton gyalogoltunk némán, megtörve.
Az utat körbe ölelte a gesztenyefák oltalmazó, hűs, enyhülést adó lombkoronája.
A szívem zakatolt, most láthatom utóljára, azután elnyeli hamvait a néma, sötét csend.

A születésnapom volt éppen. . .