Édesapám emlékére

Kezedet fogtam, s szikla-arcodon
barázdát mart fáradt verejték,
Mentünk az úton nyári fűzfák között,
szelíd mosollyal átölelt a rét.

Testvéred volt a harangvirág,
a patakpartok vad csalánja,
hűs nádasok suhanó lelkei
bűvölték szívedet s dalt a szádra.

Mert lám, az igaz mindent elvisel,
s javára válik, ha ág is húzza,
nem voltak hozzád méltók az emberek:
barátod lett a hársfa lombja.

Sötét volt már a zöld diófa,
mikor Istenedhez szóltál:
arcunk a végtelenbe fénylett,
s szívünk lángolt az ég kapujánál.

Vén, kopott csizma, nehéz örökség,
sáros bocskor, kérges tenyerek:
A friss barázdák élő sóhaja
búcsúzott el örökre veled.

Kezedet fogtam: nagyon hideg volt,
meghalt a világ, nincs hozzá szavad,
a patak partján fűzfa zokog árván,
s szelíd árny borítja jóságos utad.

Kozma_B. József Iván