Mivel nem„Búcsúztam volna tőletek, de erőm nem engedett.

Így búcsú nélkül szívetekben tovább élhetek.” 

Egy hónapja és néhány napja álltunk itt együtt, amikor mélységes fájdalommal meggyötörve temettünk el egy Édesanyát.
Még időnk sem volt felocsúdni, a gyászt némiképpen levetkőzni, máris egy újabb fájdalom nyomja a család szívét, lelkét.
Édesanyját követve Fekete Tibort 2016. november 20.-án tragikus hirtelenséggel elragadta a halál testvérei köréből. November 9.-én volt 53 éves.
Nem lehet szavakba foglalni a helyzet súlyosságát, az elvesztésével járó mérhetetlen szomorúságot.
Vigaszt talán csak az idő múlása fog hozni a gyászolók számára.

Az élet olyan, mint egy nagy vonatutazás.

Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál.

Amikor megszületünk, felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel.
Sajnos a valóság más…. Ők kiszállnak egy állomáson, mi ott maradunk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket,  társaságukat.
Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak nekünk. Ők a testvéreink, a barátaink és mi nagyon szeretjük ezeket a csodálatos embereket.
Néhányan, akik beszállnak, csak kis sétának tekintik az utazást, mások mély szomorúsággal találkoznak útjuk során.
Néhányan, amikor kiszállnak el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után.
Az utazás telve van vágyakkal, fantáziálással, reménnyel, csalódással….

De visszafordulni soha nem lehet!

Az utazás nagy talánya, hogy sosem tudjuk, mikor szállunk ki végleg, és azt sem, hogy útitársaink mikor.

Néhány barát elvesztése, akivel az utazás során találkoztunk fájdalmas, a gyermekeinket egyedül hagyni szomorú lesz, de bennünk él a remény, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk, látni fogjuk Őket jönni, olyan csomaggal, ami eddig nem volt még nekik.
Ami boldoggá tesz, az a gondolat, hogy segítettünk ezt a csomagot teljesebbé, értékesebbé tenni.

Úgy a jó, ha a kiszállásnál olyan helyet hagyunk magunk után, ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a tovább utazókba.

Fekete Tibor 1963. november 9.-én szállt fel a saját vonatára, amikor is a Fekete család második fiúgyermekeként Édesanyja és Édesapja örömére meglátta a napvilágot.
Őt követte még 6 testvére a sorban, így egy mindig derűs, boldog, népes családban nőhetett fel, járhatta ki az általános iskolát Édesanyja védőszárnyai alatt.

A gyermekkor vidám évei gyorsan elszaladtak, hamar elérkezett a dolgos hétköznapok ideje.

 tanult tovább, betanított munkásként kereste kenyerét különféle cégeknél, később különféle kőműves vállalkozóknál.
A kőműves munka tetszett neki, a hosszú évek alatt elsajátította a szakma mondhatni csaknem minden csínját-bínját, így sokszor önálló munkákat is rábízott munkaadója.
Sok családi ház, kerítés, térkövezett udvar és tér őrzi keze munkáját. Szigetszentmiklóson a család egyik barátjának nyaralóját és annak kerítését építette meg néhány barátjával.
Családon belül is gyakran és szívesen nyújtott segítséget.

Kedvelte a futballt, ott szurkolt a mendei csapat mérkőzésein akár itthon játszottak, akár idegenben.

Kedvenc időtöltése a rejtvényfejtés és az olvasás. Az utóbbinak köszönhetően egy tájékozott, széles látókörű embert ismerhettünk meg benne.

Az eltelt évek során megtapasztalhatta mind az élet által nyújtott örömöket, mind a keserves csalódást, mind a gyász mély fájdalmát, az utóbbi sajnos igen csak sokszor sújtotta a családot.

Nehéz szívvel szembesült húgának, később édesapjának, majd öccsének halálával.
De bátyjának 3 évvel ezelőtti elvesztését sehogy sem tudta feldolgozni, talán a lelki betegség volt annak okozója, hogy a lábában ízületi gyulladás keletkezett, szinte járóképtelenné vált, munkát vállalni nem tudott.

A kórházi kezelés ellenére állapota nem javult, állandó fájdalmai voltak és bot nélkül már nem tudott járni.

Édesanyját rettentően elszomorította, hogy nem tud fián segíteni, élete végéig azon aggódott, mi lesz a Tibivel, ha Ő már nem lesz. Ki viseli gondját? Ki pártfogolja? Hiábavalóak voltak a család megnyugtatónak szánt szavai, hogy nem fogják magára hagyni, gondját viselik, törődnek vele. Az Anyának ez nem volt megnyugtató.

Sajnos elérkezett az idő, amikor az imádott Édesanya kiszállt a vonatból, immár nélküle kellett Tibornak folytatnia az utazást.
Hiába volt a testvérek szeretete, a rokonok támogatása, a napok múlásával Tiborban az Édesanyja elvesztése miatt érzett fájdalom egyre nagyobb lett, az idő múlásával egyre jobban érezte annak hiányát.
A régi jókedvű Tiborból egy búskomor ember vált.

Tragikus hirtelenséggel érkezett el az idő, amikor Ő is leszállt a vonatról, elérkezett arra a bizonyos központi pályaudvarra, olyan helyet hagyva maga után, ami szeretetről és szép emlékekről szól a tovább utazókhoz.

Úgy élte az életét, hogy rossz emléket nem hagyott maga után.
Szerette az embereket, akik Őt viszont szerették és csakis jó szívvel fognak rá emlékezni.