Nem nehéz rövidnek lennem, hiszen igazából két napról beszélünk. Amikor Regikémmel szombaton, december 23-án bementünk a kórházba - mert nehezen vette a levegőt, és gyengének érezte magát -, még nem sejtettük, mi vár ránk. Kb. 2 hete voltak megfázásos tünetei, de gondoltuk - mivel nagyon erős az immunrendszere - ezt legyőzi hamarosan, hiszen sosem szedett antibiotikumot, és összesen talán 3 algopirint írhattunk a számlájára. A háziorvosa -  aki kisfiú korától ismeri - azért elküldte a biztonság kedvéért vérvételre, vizeletvizsgálatra, voltunk mellkas röntgenen, csupa jó, kedves és rendkívüli orvos látta, de nem volt semmi különös az eredményeiben. Még szombaton sem vette volna fel a főorvos úr a Szent László kórházban, de végül látva, hogy gyengébb, mint a leleteiből várható, felvette. Egyágyas szobát kapott, mellette voltunk folyamatosan, s ha a sokat szidott magyar egészségügyre gondolok, akkor elgondolkodhatunk... December 23-24-25, karácsony, és minden ment, minden volt, mindenki jött, orvosok, nővérek, átvitték CT-re másik kórházba, a legkorszerűbb eszközökkel szállították​, ​24-én délután rögtön lelet volt. Sem időt, sem energiát nem sajnáltak​ futottak, hoztak mindent, amire szükség volt.​ Karácsony szentestére megkaptuk a diagnózist, talán leukémia, de még nem tudni melyik, de rögtön elkezdik a harcot, mert nincs mire várni. Irány a hematológia, külön szoba, mindketten vele lehettünk. Regikém mindent tudni akart, mindent megkérdezett, mi mért kell, mi van az infuzioban, türelmes volt és együttműködő. Viszont most visszagondolva egy dolog fura volt. Félóránként megkérdezte, hogy hány óra van, ...és ha az apja elszaladt valahova, szólt, hogy hívjam fel, hogy siessen. Szombaton este még megnézte a Madrid meccset, de nem bosszankodott az eredményen...
Vasárnap este kérte, hogy ne szaladgáljunk körülötte, hanem üljünk egy helyre, hogy könnyebben lásson minket. Olyan volt a nézése, mintha be akart volna szívni bennünket. Ránk nézett, és azt mondta: "Nagyon szeretlek benneteket". Még ebben a helyzetben is csodálatos dolgok történtek velünk. A gyerek háziorvosa a 24-e délutánt vele töltötte a kórházban, imádkoztak együtt. Az osztályos főorvos úr Babának hívta. Mielőtt ügyeletből hazament, azt mondta: ,,megyek, megnézem a babát!"
Sajnos 25-e délelőttre a légzése egyre nehezebb volt, a vére nem tudta az oxigént felvenni, így a csodálatos intenzíves főorvos úr úgy döntött, leviszik az intenzívre, hogy lélegezni tudjon, mert már nagyon elfáradt. Nagyon komoly stratégiai harc folyt az életéért, mert egyszerre kellett erősíteni és gyengíteni az immunrendszert. Mint mindig, most is feladta a magaslabdát. Hiszen mindig mondtam, hogy ő nem sportoló, hanem stratéga. Mindenben, mindenhol a stratégiát kereste. Megszállottan élvezte, ahogyan egész biztosan tette ezt most is … és olyan feladványt dobott, amire a sokat látott, nagyszerű orvosok sem találtak megoldást.
Két nap, és nem szenvedett. Amikor az intenzíven elmagyarázták neki, mit és miért csinálnak most, azt mondta: ,,Ok, rendben". ..és mosolygott.​..
December 25-én 19:40-kor elment. Többször megpróbálták visszahozni, de ő már csak mosolygott, és ment...
Az egész kórházat lesújtotta a hír, hiszen, amíg ott volt, ebben a két napban, róla szólt az élet. Ő volt a főszereplő. Az intenzíven, ahogyan a doktor úr is, megsiratták. Mi reméltük, hogy mint kedvence, Havas Jon visszajön. Imáink segítették őt​ a döntésben. ​Az elmúlt i​dőszakban sokat beszélgettünk, bár mindig sokat beszélgettünk, most minden kicsit más színt kapott.Fő témánk az volt, hogy az élet értelme, csak és kizárólag a derű, ... semmi más....
Készítjük nagy örömmel a homokmandalánkat, hogy minél szebb legyen, és nem bosszankodunk, ha jön a szél... Zéti megértette rögtön a tanítást, megölelte bátyja testét, zokogott, leült, és így szólt: " Volt, nincs." Zéti azt álmodta aznap éjjel, hogy hívtak minket a kórházból, hogy csoda történt...s a bátyja azt üzente neki, hogy messengeren mindig tudnak beszélni.

Regő mandalája készen lett. Tökéletesebbet ember nem készíthet. Maradt nekünk egy csodálatos Love storynk Szilvikénkkel, szerelmük 2010-től él, és terveik egy hosszú közös életre szóltak..., s most mindezt túl kell élnünk.
/ Csabragi Marianna, 2017. december 30. /