Itt állunk megrendülten, mert egy váratlan pillanat örökre magával ragadott téged. Nem voltunk felkészülve erre. Bár tudtuk, hogy egyszer ennek meg kell történnie, mégsem gondoltuk, hogy ez az egyszer már most lesz. Talán sosincs olyan pillanat ami jó lenne, ami megfelelő lenne az ilyen fajta elengedésre. 

Itt állunk és már nem látunk, nem tudunk érinteni téged. Elmentél egy olyan helyre, ahova emberi kéz már el nem érhet…távol vagy, és ezt a távolságot minden pillanatban érezzük jelenleg. Ez a távolság megszólítja, előhívja a régi emlékeket, gyermekkori éveket. A gyermekkort, azt az időt amikor velünk voltál, gondoskodtál, vigyáztál ránk, megóvtál minket. Megtanítottál minket az életre, szerepekre, hogy egyszer majd mi is odaadhassuk ezt valakinek, a gyermekeinknek.

Emlékszünk a közösen töltött percekre, évekre és mindeközben szívünk egyre jobban megtelik szeretettel. Látjuk és érezzük most újra a nagyságodat, hogy milyen óriás voltál számunkra, hiszen a hiány ami betölti most szívünket, leírhatatlan. Felismertük ezt a fájdalmat és most látjuk igazán, hogy milyen óriás is egy Anya. Az Anya, aki életet ad, egy NAGYMAMA, aki elringat, egy TESTVÉR, aki megvéd a bajban, egy GYERMEK, akit szerethettünk.
Most megpróbálunk elengedni, de nagyon nehezen megy… 

Emléked örökké a szívünkben fog élni..