Kihalt az utca, sötét van és fázom,
Sűrű köd honol ezen az ismerős tájon. 
Kilépek az ajtón, szétnézek a ködben, 
Megyek szomorúan, s gondolkodom közben. 

Emlékek jönnek-mennek, rád emlékezem! 
Sajnálom magam, mert még mindig FÁJ NAGYON nekem. 
Fáj, hogy nem vagy itt, nem hallom a hangod, 
Nem látlak, nem mosolyog rám arcod. 

Szemedből az élet már akkor elköltözött, 
mikor még éltél. A betegség megkötözött. 
De végig az utolsókig kitartottál, ÉRTÜNK, 
Éltél, de csak azért, mert mi nagyon féltünk. 

Féltünk mert éreztük, hogy nincs már sok hátra, 
És nem jött a csoda pedig mindenki várta. 
Elkerült minket, pedig folyton imádkoztunk, 
TE sem, mi sem adtuk fel, nem siránkoztunk. 

De nem volt tovább, sajnos feladtad a harcot, 
Most már mások látják, nem feledett arcod. 
Azokkal vagy, akik téged hagytak itt már régen, 
Velük mulatsz, velük örülsz odafenn az égen. 

És én itt maradtam, nekem még itt van dolgom, 
De arcod, mosolyod, én a szÍvemben hordom. 

Nyugodj békében! 
(Mariska)



Még az előbb szemembe néztél,
Erőtlen kezeddel megérintettél.
Arcodra mosolyt erőltettél,
S halkan súgtad fülembe, Ne félj!
Míly gyorsan elszállt ez a pillanat!
Fénytelen szemeid lehunytad.
Kezed kezemből kicsúszott,
Arcod megnyugodott, így búcsúzott.
Nem félek.
Lelked remélem békére talált,
S Te már a menyekből vigyázol Ránk!
Soha nem felejtünk, szívünkben szeretünk,
S örökkön-örökké emlékezünk Rád!

(Panna)