Született: 1958. 07. 14.

Elhunyt: 2015. 12. 07.

„Nem az a fájdalom, melytől könnyes a szem, hanem amit a szívünkben hordunk némán, csendesen.”

Búcsúzom!
Szóltam, hogy elmegyek, de nem hittetek nekem! Ezért most köszönök el Tőletek.
Elfáradtam, nyugtalan lelkem pihenni vágyott. A csillagok közül tekintek le rátok.
Talán rossz döntést hoztam? Lehet, de visszaút már nincsen.
Ha rám gondoltok, csak a szépre emlékezzetek, hibáimat bocsássátok meg nekem!
Virág Sándor

9év: néha bánat, sok öröm, rengeteg szeretet. Most: hatalmas bánat, kínzó fájdalom. Hiányzol nagyon!!!!

"Istenünk kérünk, vedd helyettünk oltalmadba őt,
Tárd ki kapudat, nyugodni vágyó lelke előtt"

"Tudod mi a bánat, ülni egy csendes szobában.
S várni valakire, aki többé már soha nem jöhet.
Szeretni valakit, aki nagyon szeretett Téged...
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Tiszta csillagos égboltra nézve,
Csillagba bújtatott angyalként ŐT keresve! 

Sírodhoz vezet utam, feledni téged sohasem tudlak. 
Feledni téged sohasem lehet, mert TE magad voltál a szeretet! 

Elmentél tőlem, mint a lenyugvó nap, de szívemben élsz, és örökké ott maradsz!

Bennem él egy arc, egy meleg tekintet, egy simogató kéz, egy sóhaj, egy lehelet.
Bennem él a múlt, egy végtelen szeretet, amit tőlem senki soha el nem vehet!
Egy a reményem, mely éltet és vezet, tudom egyszer még találkozom veled!

"Jó lenne újra beszélgetni veled, melléd ülni s kezemben tartani a kezed.
Elmesélni neked, ha boldog vagyok, vagy ha a bánat szememben ragyog.
Hiányzol, és néha nem értem, miért mennek el azok, akik fontosak nékem.
Fáj, ha Rád gondolok, s megszakad a szívem, évek telhetnek el, de a kín gyötri lelkem."

"Kérlek hozd vissza, csak egy kósza pillanatra, mert azt akarom hinni, hogy majd itt maradna.
Kérlek hozd vissza, hogy átöleljem még egyszer, mert azt akarom hinni, hogy majd ettől ébred fel."

"Mosoly legyen arcodon, ha vérzik is a szíved. Ne lásson át a fátylon a kíváncsi tömeg.
Ne tudja meg soha senki, ne tudják az emberek, hogy a szívnek megszakadni mosolyogva is lehet."


"Elvitted a fényt, a derűt, a meleget, csak egy fénysugarat hagytál, az emlékedet.
A gyetya most ÉRTED égjen, ki fent laksz már a magas égben,
ki vigyázol rám odafentről, s lelkemhez szólsz a végtelenből."


Látván sírhelyed, szemem könnyeket ereszt.
Utoljára akartam mondani, hogy szeretlek.
De már nem volt idő, elhagytál engem.
Ha kívánhatnék egyet, az lenne,
Bár láthatnám ragyogó szemedet.
Mikor megtudtam, hogy már nem látlak többet,
Nagyon távol éreztem magam Tőled.
Én még mindig szeretlek téged,
S elfelejteni nem foglak, ígérem.
Te még most is velem vagy, s szállsz a gondolatomban.
Ha itt lennél, ezt mondanám: maradj velem, örökké szeretlek.

Addig vagy boldog, míg van aki szeret, aki a bajban is megfogja a kezed.
És hogy milyen fontos is volt Ő neked, csak akkor tudod meg, ha már nincs veled! 
Fájni kell a szívnek, ha igazán szeret, mert fájdalom nélkül szeretni nem lehet.
Az igazit megismerni egy perc is elég, de Őt elfeledni egy élet is kevés.

Másképp lenne minden, ha velem lennél, ha hozzám szólnál, ha rám nevetnél.
Örök az arcod, nem száll el szavad, minden mosolyod a szívemben marad.
S lehet, hogy nélküled is eljön a tavasz, de bármilyen szép is, többé már nem lesz ugyanaz.
Nem tudok nélküled boldogságban élni, s szívemből e fájdalmat kitépni.
Rád gondolok éjjel, rád gondolok nappal, itt vagy velem a mindennapjaimban.
Kegyetlen volt a sors, hamar elvett tőlem, de szíved emléke örökké itt marad velem.
Új nap kezdődik, de szomorú, mint a többi, szívemben örök fájdalom, mely sosem fog megnyugodni.
Elmegyek hozzád mindig, amíg élek, nem hagylak magadra, vissza-vissza térek,
És ha eljön az én órám, HOZZÁD hazatérek.

Talán egyszer majd begyógyulnak a sebek, hiányod már nem sajog,
a fájdalmat heg borítja, emléked bársony simogató.
De ma még lüktet a fájdalom, ma még szemem könnyek égetik.
Közös múltunk kútjába merülök, s a csend vádlón kiált felém.

Nem gondoltam, hogy nem leszel egyszer,
S azt, hogy szeretlek, nem mondtam elégszer.
De már késő, a sors elvett tőlem,
Azt is, ami régen olyan jó volt nékem.
Minden éjszaka és hajnal véget ér,
S míg szívem dobban, te örökre benne élsz!

Ott vagy most már,ahol senki sem lát,
ott vagy most már, ahol semmi sem fáj.
Ott vagy, ahol már nincsenek kérdések,
ami utánad maradt, csodaszép emlékek.
Gondolatban sírodnál suttogom a neved,
gondolatban sírodnál megfogom a kezed.
Gondolatban azt kívánom, hogy legyél itt velem,
és te itt vagy, mert érzem, hogy szorítod a kezem.
S ha majd egyszer én is lecsukom a szemem,
ne fájjon már semmi, csak te ott legyél velem.

Mardos a kín, hogy meg nem menthettelek,
s mikor elmentél, nem fogtam a kezed.

Hogyan mondhatnám el azt, amit már nem lehet,
hiába szólítlak, távol vagy, nem jön felelet.

Nem kérek mást, csak még egy utolsó álmot,
hogy ezzel enyhítsem nem szűnő hiányod.

Mikor fehér rózsát látok, te jutsz az eszembe,
ha nevedet hallom, könny szökik a szemembe.
Oly hirtelen jött e szörnyű pillanat, elhagytál engem egy perc alatt.
Elhagytál engem, kit úgy szerettél. Elmentél, pedig sok dolgod lett volna még.
Megtölteni szépséggel az életemet.
Veled együtt eltűnt a remény, de szívem darabja utadon elkísér.
Nélküled már semmi sem olyan, mint régen, fájó könnycsepp lettél szeretted szívében.
Elvesztek az álmok, elvesztek az évek, nem maradt más, csak fájdalmas lélek.

Lelked, mint fehér galamb, csendesen messzire szállt.
Hiába kereslek, könnyes szemem már soha nem talál.
De tudom a csillagok közt a legfényesebb Te vagy,
utat mutatsz, mert szívemben örökké benne maradsz.

Lassan egy éve már, hogy nem vagy velem,
odafentről nézed, milyen lett az életem nélküled.
Este, ha kigyúlnak a fényes csillagok,
úgy fáj, hogy Te ott vagy, én meg itt vagyok.
Angyalként jössz hozzám, éjjel csillagként ragyogsz.
Igaz nem látlak, de tudom, fentről mindig rám mosolyogsz.
Lélekben őrizem simogató kezed, kedves arcod, féltő tekinteted.
Emléked mindig enyém marad, biztatást, erőt, meleget ad.
Légy boldog az örök  hazában, angyalok közt gondtalan, vidáman.

"Siratod, akit szeretsz, akit ezután soha nem feledsz...
Becsukod a szemed, s látod az arcát, ha csend van, hallod a hangját.
Vele álmodsz éjszakákon át, s érzed, hogy odabent fáj.
Fáj, hogy elment, nem maradt veled, de tudod, örökké szeret."

Annyira fáj, hogy el sem mondhatom!
Nem látom többé, s nem is hallhatom.
Hiába érzem Őt itt belül élénken,
kezét felém nyújtva esdőn, félénken.
Mardos a kin, hogy meg nem menthettelek,
s mikor elmentél, nem fogtam kezed.