Drága Macikám!
Ma 4 hónapja ,hogy elmentél. HIÁNYZOL....azt hiszem jobban mint bárki. Hiányzik a léted a nevetésed de még a hangod és az esetleges haragod is. Az ölelésed a csókod ha kaptad és ha adtad is. A hiányod betölt egy egész kontinenst, hisz már nem vagy velem. A szobámba így nélküled, beköltözött a magány és a céltalanság. A remény csak pislákolva köhög az utcasarkon állva, és az üresség a fejét fogva ,szídva, kiabálva. A szemem a múltat kémleli és az emléked merengi.De mindegy merre megyek, mert te mindig ott leszel velem. Mucuskád🖤

Vsrlak mert hetvege  varlak leslek hatha  szolsz,hatha hivsz hogy itt vagyok anya hazajotem 4 eve varok ere a mondatra ,,,,,,hiaba!!!Mindent oda adnek kicsim ha ez megegyszer megtortenhetne!!!Orokke szeretlek es visszavarlak teged!!

Hetvege es  en ujra varlak,hatha josz hatha hivsz hogy itt vagyok anya hazajotem,varom ezt a hangot negy eve de hiaba!!Orokke szeretlek es varlak hazavarlak teged gyonyoru gyermekem!!!

 

Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni.
Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot.
Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek...
De mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem.

 

 Tudom, hogy nem jöhetsz mégis egyre várlak

Enyhíti hiányod, ha álmomban látlak

Az eszem megérti, de a szívem soha..............

Halálod évfordulóján emlékezem!

Nyugodj csendesen, legyen békés álmod
Találj odafent örök boldogságot.
Hiába borul rád a temető csendje,
Szívemben élni fogsz örökre!

A fájdalom alattomos. Nem kiált, nem tombol azonnal – csendesen lopakodik be a szívedbe, mintha csak figyelné, mikor vagy a legsebezhetőbb. Először csak egy apró szorítás a mellkasban, egy visszafojtott sóhaj, amikor az emlékek hirtelen előbukkannak, mintha soha nem akarnának elhalványulni. Aztán lassan mindent ellep. Egyre mélyebbre mar, elnyomja a levegőt, kiolt minden fényt.

Ott van a reggelek némaságában, amikor kinyitod a szemed, és az első gondolatod ő. Az üresség, amit maga után hagyott. Ott van az éjszakákban, amikor a sötétség már nem nyugtat, hanem fojtogat, mintha az egész világ összezsugorodott volna, és csak az emlékei maradtak. Az arcának kontúrjai, az érintése, az el nem mondott szavak – mind ott lüktetnek a fejedben, mint egy visszhang, amit nem tudsz elhallgattatni.

A fájdalom nem csak belülről emészt fel. Külső sebbé válik. Üressé, színtelenné teszi a világot. Az étel íztelen, a zene zajjá fakul, a napfény vakító, de hideg. Mások mosolyát sem érted már – mintha valami idegen nyelven beszélnének, amit te régen elfelejtettél. Csak a saját belső zűrzavarodat hallod, az önvád halk suttogását: mi lett volna, ha…

De a legkegyetlenebb az, amikor elkezded elveszíteni önmagad. Mert a fájdalom nem csak emlékeztet, hanem felemészt. Megkérdőjelezi, ki vagy, mit érsz. Ott állsz a tükör előtt, és nem ismered fel azt az embert, aki visszanéz rád. Ridegebb. Üresebb. Nem az, aki voltál, mielőtt ő elment. És ez a felismerés fáj a legjobban.

Mert elveszíteni valakit nem csak azt jelenti, hogy többé nincs jelen. A hiánya átformál. Mintha egy darabot téptek volna ki belőled, amit már nem lehet visszahelyezni. Mintha a világod egy része vele halt volna meg. És tudod, hogy ő továbblépett. Talán már nem is gondol rád. Talán csak egy halvány árnyék vagy számára. De te? Te még mindig ott ragadtál abban az egy pillanatban, amikor minden szétesett.

A legnehezebb nem a feldolgozás nem a felejtés. Hanem az elengedés. Az, hogy elfogadd: vannak sebek, amik nem gyógyulnak be teljesen. Hogy a fájdalom idővel nem tűnik el, csak halkabb lesz, tompább. De ott marad. Egy részed lesz. Egy sötét folt a lelkedben, amit senki nem lát, de te minden pillanatban érzed.

És mégis… túléled. Nem azért, mert könnyebb lesz. Nem azért, mert hirtelen megszűnik a fájdalom. Hanem mert minden egyes nap, amikor felkelsz, amikor lélegzel, amikor nem omlasz össze, bizonyíték arra, hogy nem törtél meg teljesen.

A fájdalom nem győzhet. Megsebzett. Megváltoztatott. De nem pusztított el. És ez az igazi túlélés – csendben, a legmélyebb sötétségben is kitartani, és várni, amíg a sebek lassan hegekké szelídülnek.

♥️♥️♥️♥️♥️♥️