Van az emlék. Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?

„Kezdetben azt gondoltam, hogy a halálod
veszteség volt és pusztulás,
fájdalom és bánat, melyet aligha lehet elviselni.
Csak most kezdek rádöbbenni,hogy az életed ajándék volt,
s egyre erősödő szeretet maradt utána.”

"Néha még az égen kereslek! 
Tudom, hogy a Földön nem találnék rád!
Néha még a mélyben kereslek! 
Már tudom, az angyalom vagy,
És álmomban vigyázol rám!
Csak hallgatok...vége már, 
Egy utolsó mondat még a fejemben jár, 
Hallgatom, álmodom, 
Most magunkat látom és én Veled vagyok...

"Nadányi Zoltán: A két szemed szeretett legtovább
„…A két szemed szeretett legtovább
De furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
Az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
Nem is adtál kezet,
De a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tűztél magad köré
Hideg testőrökül,
De a szemed még rám leselkedett
A zord lándzsák mögül.
Ellebegtél és csak a hegyes
Lándzsák maradtak ott,
De a szemed még egyszer visszanézett,
És mindent megadott.
A két szemed szeretett legtovább,
Még most is szeret,
Még éjszakánként zöldes csillaga
Kigyúl ágyam felett.”

„Hogy milyen fájdalmat él meg olykor a lelked, csak te érzed. Hogy aki már nem lehet veled, az mennyire is hiányzik neked, csak te érzed. Hogy a hiányától mekkora űr van benned, azt is csak te érzed. És hogy mit jelentett és jelent ő neked, az is csak benned van és te érzed. Hogy szó szerint sivár nélküle az életed, egyedül te vagy az, aki ezt megéled, és csak te érzed. Mint ahogy azt is, hogy mily súlyos a kereszted, hisz már egy ideje cipeled. De, hogy mennyire is nehéz, csak te érzed. Elsírhatod te bárkinek az életedet. Meghallgatnak, de közben rájössz, hogy amiről beszélsz, senki, de senki nem érti, mert rajtad kívül ezeket senki más nem érzi. Tudd, hogy nem csak te, de más is egyedül marad az érzéseivel, s ballagnak csendesen a saját keresztjeikkel…”


A szerelmünk él, mintha csak most kezdenénk
Nevetségesen hever a szívünk az asztalon
Egymásba vagyunk gabalyodva
A szerelmünk láng, mely belül ég
Olykor a tűz fénye megragad minket
Egymásba vagyunk gabalyodva

Szentestén, ha egyedül vagy,
S az ajtódat már becsuktad,
Nézz a múltba, emlékezzél,
Mind veled van, kit szerettél.
Gyújts egy gyertyát azokért,
Kik nem lehetnek már veled
A gyertyalángjába nézve
Kedves arcok köszöntenek.
Rád találnak szép emlékek,
Boldog karácsonyi esték.
Nincs már magány, egyedüllét,
Veled van mind, kit szerettél.
Gyújts egy gyertyát azokért,
Kik nem lehetnek már veled!
A gyertyalángjába nézve
Kedves arcok köszöntenek.
Ünnepelj hát együtt velük!
Átölel a szeretetük.
Ne sirasd a múlt eltűntét,
Mind veled van, kit szerettél.
Gyújts egy gyertyát azokért,
Kik nem lehetnek már veled!
A gyertyalángjába nézve
Kedves arcok köszöntenek....

Ha a mennybe írhatnék levelet, leírnám benne neked az érzéseimet. Beleírnám, hogy még mindig te vagy az egyetlen, akit a legjobban szeretek és megírnám azt is, hogy nélküled olykor mennyire szenvedek. Vagy, hogy amióta nem vagy velem, más értelmet kapott az életem és hogy néha hozzád húz a szívem. A hiányodat pedig gyakran megkönnyezem. Szóval, nem mindig könnyű nekem. Pedig hidd el, nagyon igyekszem. De azért szokott mosolyogni is a lelkem. Sokszor. Akkor, amikor rád emlékezem. Olyankor eszembe jutnak az együtt töltött csodás évek, s, hogy milyen szép is volt veled az élet. Gondolatban szinte újraélem az egymásnak adott boldog perceket és a közösen átélt élményeket. De ezek sajnos már csak emlékek. Viszont felejthetetlenek! És azt hiszem, ezek azok, amik éltetnek. De hát mivel a mennybe mégse írhatok levelet, helyette megpróbálom érezni a lelkedet, mert így talán megérezheted a leírhatatlan érzéseimet.

"Csak néztelek, ahogy az ágyadban fekszel
Kezed kezemben nyugodott...
Szemed már csak merengett,
Sosem tudom meg mit látott...
Talán egy távoli csillagot?
Búcsúztál, csak akkor én még nem hittem...
Tudtam, hogy már nem tehetek semmit,
Itt már kevés a szeretet...
A test feladta harcát
És a lélek szabadon repülhet...
Könnyes szemekkel
Elindultál azon a magányos, utolsó úton,
Amely a felhők közé vezet,
Ahol a sóhajok csenddé szelidülnek,
És, megpihennek a fáradt szívek...
Elengedtem hát azt a kezet,
AMELY mindig itt lesz velem...

"Tudod, mi a bánat, ülni egy csendes szobában, s, várni valakire
Aki többé már soha nem jöhet
Szeretni valakit, Aki nagyon szeretett Téged...
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek, 
Tiszta csillagos égboltra nézve
Csillagba bújtatott angyalként ŐT keresve!

Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk hagynak, akik elmennek!  Hiányzol (. . . ) ,  és komolyan úgy érzem, hogy amikor elmentél, magaddal vitted a szívemet.

"Nem akarok most mást csak sírni!
Sírni ameddig könny áztatta szemem, újra meg nem pillantja arcod mosolyát, még üvöltésemtől zsongó fülem meg nem hallja bársonyos hangod göndör kacaját. . . Ölelj át kérlek, csak még egyszer utoljára. . . "

"Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni. Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot. Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek. . . De mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem. "

"Nyugszik a hajnal, pihen a táj,
nem tudok aludni, mert valami fáj.
Téged kereslek, utánad vágyom,
mert nem hiányzott így,
még senki, ezen a világon! "

 Sokszor furcsán néznek rám az emberek, mert egy gyertyaszállal beszélgetek. Nekik csak egy tárgy, de nekem már más, hiszen a fájdalmamban Ő lett a mindenem. Hű társam, vigaszom, reményem. Egy kapocs mely összeköt veled, a földet és az eget. Csak meggyújtom Őt és várlak, szívem szólít, máris látlak! Látom arcod és látom azt is, ahogy a gyertyám fényével féltőn ölel át téged. Szólok hozzád, bólint a láng, érzem, hogy te voltál. Saját nyelveden válaszoltál. A gyertya meg csak egyre fogy, szememből a könny csorog. A torkom szorít, de még szólok: Hiányzol nagyon! ugye tudod? A gyertya még válaszol, egy utolsót bólint, majd kihuny. Már csak halkan suttogom:Álmodj szépet csillagom!

 Néha csak arra vágysz, hogy melletted legyen, kérdések és szavak nélkül. Nem vársz semmit, csak hogy érezd, nem vagy egyedül, hogy az üresség, amit olykor érzel, elmúljon, hogy ne érezd minden áldott nap azt, hogy egymagad vagy. Mert kell, hogy legyen valaki melletted, aki ha össze is dőlt körülötted minden, akár egy kártyavár, akkor felhúz a romok alól, kiemel, ha épp arra van szükséged és akit te is éppúgy kirángatsz a magány fogságából, mielőtt végleg elmerülne benne. Mert egy jó társ ilyen, kísér téged, amíg kísérhet és addig fogja a kezed, amíg érzi, hogy fognia kell.

  ,,Az igazi szerelem felemel és mindig többre sarkall, lángra lobbantja szívünket és békét teremt az elménkben. Te ezt tetted velem, remélem én is ezt tettem veled...",,