" Az emlékezéshez nem emlék, hanem szeretet kell, s akit szeretünk, azt nem feledjük el.     Édes Kisfiam! Nagyon szertünk! Nagyon hiányzol nekünk!     " Köszönjük hogy éltél és minket szerettél, Nem hagytál itt minket, csak álmodni mentél. Szívünkben itt él emléked örökre, ha látni akarunk, felnézünk az égre. Csillagok útján utazol tovább, Ott várj ránk, ha a mi időnk is lejár. "   Ne jöjj el sírva síromig,  Nem fekszem itt, nem alszom itt;  Ezer fúvó szélben lakom  Gyémánt vagyok fénylő havon,  Érő kalászon nyári napfény,  Szelíd esőcske őszi estén,  Ott vagyok a reggeli csendben,  A könnyed napi sietségben,  Fejed fölött körző madár,  Csillagfény sötét éjszakán,  Nyíló virág szirma vagyok,  Néma csendben nálad lakok  A daloló madár vagyok,  S minden neked kedves dolog... Síromnál sírva meg ne állj;  Nem vagyok ott, nincs is halál. Mary Elizabeth Frye _

Mindig életvidám, életerős, szeretetreméltó ember volt, aki nagyon szerette a családját, barátait, ismerőseit és az állatokat is. Mindenkinek segített, aki bajban volt, mindig lehetett rá számítani, biztos pont volt a családban.

Hosszú szenvedés és betegség után örökre elaludtál APUCIKÁM! Örökké Szeretni foglak. Az angyalok vigyázzanak rád odafent.

" Igaz, hogy most ti engem temettek, Én azért most is, itt vagyok veletek! Lélekben, egy másik dimenzióban. Januárban, esőben, hóban, fagyban. Nem látom síró szemeitek, hulló könnyeitek. Higgyétek el nekem sem könnyebb! Nem láthatom csillogó szemetek, Mint mikor még itt voltam veletek. Nem érezhetem kezetek melegét, Mint beteg ágyamnál, mikor még, Foghattuk egymás kezét. - Nehéz. Nehéz a kezem - leteszem. Nehéz a szemem - lecsukom. Megyek az úton, de ne sirassatok. Földi életemből csak ennyi jutott. Isten, minden embernek kimérte, Kinek hol a kezdete, és hol a vége. " /Kardos Győző/

Petri György: Ha majd Ha majd itthagylak téged, kérlek, ne félj, majd óvlak odaátról, hogy ne érj buta véget,... hogy ne boruljon rád hirtelen az éj. Ültessél a síromra sok virágot, árvácskát, gyöngyvirágot, ibolyát, mikor a pusztulás rólam mindent lerágott, a virágok legyőzik a halált. Nem halott ő,tudhatnád már Csak magasan száll, oly magasan hol madár sem jár... ha szereted , töröld meg szemed Enyhítsd bánatod  -  bánatát a hited többet ér neki s örül, ha remélni lát.... nem halott ő, tudhatnád már csak magasan száll, oly magasan, hol madár sem jár.... Békére leltem Ne aggódj! Ne! Egy percig se. Töröld le könnyed, s újat ne növessz helyette! Békére leltem immáron, megtaláltam nyugvásom. Pihenek már, nem fáraszt a világ, nem fáj a sok gond ma már. Nem félem többé a halált, nem korholom véges életem, nem siratom az elmúlást, nem, mindez már nem érdekem. Ne rendülj meg! Ne! Egy múló pillanatra sem. A szomorúság sosem volt kenyerem. Szerettem, hogy szeretted, mikor nevettettelek, s szerettem, hogy nem szeretted, mikor komor kedvem lett. Nevess azon, amin egykoron, s felejtsd el, hogy most borúra váltottam hangulatod. A kevés öröm, mit okozhattam, legyen most aranyárban mérve, s becsüld azt, fel- felidézve. Ne fakadj ki! Ne! Egy villanó momentumra sem. Feledd el, bocsásd meg nekem, hogy végzetemmel csaltalak meg. Hálátlan voltam, ne büntess érte. Nagyobb fájdalom volt erre magam ráeszmélnem. Elhagytalak mindannyitokat, mert fontosabbnak tűnt az, ami már nem létezik, holott te még mindig itt vagy. Ne törj meg! Ne! Egy szívet zúzó, végtelennek tetsző harmatnyira sem. Fájt téged elveszítenem. Fáj, hogy fáj neked utolsó tettem. Fáj, hogy nem tartottam ígéretem. Fáj, hogy nem élhetek. Fáj, hogy nem veled. Fáj, hogy nélküled. Fáj, hogy fáj. Légy te gyógyírem! Kösd be sebem a tudattal, hogy nem tettem ellened. Mutasd meg a gyógyulást, mosollyal gondolva rám. Örömöd legkisebb csillanása is lángoló sebet olt fáradt testemen. Szeresd emlékem. Ne sírd elmúlt jövőmet. Ne bánkódj, mert végem értem. Ne. Ne. Szeress, ahogy én téged. Ha meghalok, engedj, hadd menjek el! Vár reám, mit látnom s tennem kell. Könnyeiddel magadhoz ne köss, Örülj, hogy sok évünk volt közös. Szerettelek. Hogy mily jó volt veled, Te meg nem tudhatod, csak sejtheted. Hogy szerettél, köszönöm neked, De útra most már egyedül kelek. Bánkódj kicsit, ha bánkódnod muszáj, De túl sokáig magadba ne szállj! Csak rövid időre leszek tőled távol, S emlékem szívedben addig is világol. Sosem leszek messze, megy tovább az élet. Látni s érinteni nem tudsz engemet, Szívedből érezd szeretetemet! Veled lesz mindenkor, lágyan átölel, Míg végül te is egyedül indulsz az úton el. Tárt karokkal várlak majd s boldog mosollyal, Hazaérsz hozzám minden bizonnyal!!   Ha rám gondolsz majd, nézz fel, mert én ott vagyok, ahol az ég átkarolja a csillagot. A tejút végtelen gyémánt fövenyén, a galaxisok hömpölygő porködén, lelkem ott száll majd, hol a végtelen téridő a száguldó fényeken. S a bíborban úszó, örvénylő fotonok hívnak, és velük majd csendben összeolvadok. Hogy hajadra hullva, akkor is érezzelek, amikor többé már nem foghatom kezed. S ha fázol is, ne félj, mert én nem hagyom. Langyos napsugár leszek édes arcodon. Hold fényén suhanva őrzöm álmodat, hisz tudom, mindig is téged vártalak. S ha elszólít tőled mégis majd az ég, így örökkön örökké veled maradnék.  

http://nrfporta l. extra. hu/news. php? readmore=414

Gombostűre szúrva szépen, Ezernyi színes pillanat. Az idő, ha megdermed a képen, Az öröm talán ittmarad. Mennyi kérdés, mennyi féltés, Sok értelmetlen áldozat. A lepkegyűjtő emlék után kapkod, És felgyűlik a holt anyag. De bárhogy fáj: Elmúltál! Te gyáva perc, Te bűntelen, Te tiszta, Nem idézhet vissza semmi már. Bárhogy fáj: Elmúltál! Te drága perc, Te bűntelen, Te tiszta, Nem idézhet vissza semmi már.

Emléke öröké él

      Drága Nagymamámnak emlékére. . . . Az  ember élete szép lassan elhalad,   S  emlékül csak egy vers marad.   Melyet Neked írtam könnyekkel küszködve.   Remélem  boldog vagy ott fent, békében, örökre.   Van,  mit sosem tudtam neked  elmondani,   Van, mit többet kellett volna veled tudatni.   Hogy  vannak, kik téged e Földön nem felednek.   És örökre, teljes szívükből, nagyon szeretnek.   Tiszta  szívvel remélem, látsz engem,   S onnan fentről vigyázol ránk,   Ha már nem lehetsz mellettem.    Nagymamám gyűrt kedves arcát nem feledem soha, finom vonalakat rajzolgatott rá a sors, a mostoha. Kék szeméből néha - néha virágzott csak ki a mosoly, veszített mindent, derűt, létet, férjet. Lelkét ülték falra mázolt képek, s végül drága gyermekének könnyével hímzett leplet szemfedélnek! A hirtelen halál, anya, ha fiát eltemette, már csak ürességre vár. Apukám halála összetörte benne a maradék hitet, innentől kezdve befelé nyelte a keserű könnyeket! Nem látta már kertjét szépnek, rózsák szirmai feketélltek. Gyászszín terült szét mindenen, bánat ült tort a fényeken. Aztán egy szomorú napon, őt is hívta a végtelen. Szép volt nagymamám arca, büszke, az idő pókhálósra gyűrte, most is látom finom vonásait, a sírba vitte legszebb álmait. . .   81 évesen, apukám halála után 1 évvel vitte el a mélységes fájdalom.  

Szeretett Feleség, Édesanya, Nagymama és Dédnagymama. Mindig kedves és mosolygós, betegségét is nagy türelmmel viselte. Istennek köszönjük, hogy miénk volt és az is marad. Szeretettel szívünkben tovább él, nem halt meg, csak távol van.  

"Megállt egy szív, mely élni vágyott,  pihen az áldott kéz, mely dolgozni imádott.  Nélküled üres és szomorú a házunk,  és nem hisszük el,  hogy már Téged hiába várunk.  Csak az évek múlnak, feledni nem lehet,  hogy fiatalon tört ketté az életed.  Temető csendje ad Neked nyugalmat,  szívünk bánata örökre megmarad.  Vidám arcod nem látjuk többé,  de DRÁGA EMLÉKED szívünkben él örökké. "  

"Az igazi konnycsepp nem az ami a szemunkbol hullik es vegigcsorog az arcunkon, hanem az ami a szivunkbol hullik es vegigcsorog a lelkunkon!" "Lelketek remeljuk bekere talalt, s Ti mar a mennybol vigyaztok majd rank! Soha nem felejtunk, szivunkben szeretunk, ratok orokkon-orokke emlekezunk!"

" Minden hegytetőn nyugalom van, a facsúcsokon alig érzed a fuvallatot, a madárkák hallgatnak az erdőben. Várj csak, nemsokára megpihensz te is. "