Drága Nagymamámnak emlékére. . . .

Az  ember élete szép lassan elhalad,  
S  emlékül csak egy vers marad.  
Melyet Neked írtam könnyekkel küszködve.  
Remélem  boldog vagy ott fent, békében, örökre.  
Van,  mit sosem tudtam neked  elmondani,  
Van, mit többet kellett volna veled tudatni.  
Hogy  vannak, kik téged e Földön nem felednek.  
És örökre, teljes szívükből, nagyon szeretnek.  
Tiszta  szívvel remélem, látsz engem,  
S onnan fentről vigyázol ránk,  
Ha már nem lehetsz mellettem.
  

Nagymamám gyűrt kedves arcát nem feledem soha,
finom vonalakat rajzolgatott rá a sors, a mostoha.
Kék szeméből néha - néha virágzott csak ki a mosoly,
veszített mindent, derűt, létet, férjet.
Lelkét ülték falra mázolt képek, s végül drága gyermekének
könnyével hímzett leplet szemfedélnek!
A hirtelen halál, anya, ha fiát eltemette, már csak ürességre vár.
Apukám halála összetörte benne a maradék hitet,
innentől kezdve befelé nyelte a keserű könnyeket!
Nem látta már kertjét szépnek, rózsák szirmai feketélltek.
Gyászszín terült szét mindenen, bánat ült tort a fényeken.
Aztán egy szomorú napon, őt is hívta a végtelen.
Szép volt nagymamám arca, büszke, az idő pókhálósra gyűrte,
most is látom finom vonásait, a sírba vitte legszebb álmait. . .  

81 évesen, apukám halála után 1 évvel vitte el a mélységes fájdalom.