Meghalt apám. Meghalt.
Fel nem foghatom ezt a bajt.
Mintha megállt volna az idő.
A múlt emlék és nincs több jövő.
Elment tőlünk köszönetlen,
Ő sem hitte - oly hirtelen.
Magával vitt minden álmot,
Itt hagyta a sok szerszámot.
Itt hagyott vőfélybotot, citerát,
Több, meg nem valósult ideát,
S most már hiába kel fel a Nap...
Nekem ez nem jelent vigaszt.

Mégis, erősnek kell lenni,
Nem lehet mindig keseregni,
Nem lehet örök társam a bánat,
Azt kell magasztalnom,
Amiben tiszteltem apámat.
Volt idő, amikor nem értettem,
De mire felcseperedtem,
Büszke voltam rá mindenütt.
Mert átéreztem,
Szíve mekkorákat üt.
Tudniillik, nagy szíve volt,
Ez az ő legnagyobb erénye,
Erről szól életének regénye.
Apám szíve, a törődés volt maga,
Nem hagyott minket cserben soha,
Csak most. Most az egyszer.
S bennem felsikolt a kérdés ezerszer:
Miért?
Miért most mentél el?