„Emléked az idő tőlem elrabolja,
Nincs már ki féltőn, óvón átkarolna.
Köszönöm az éveket a fájón szépeket,
Minden mosolyodat, ölelésedet.
Száz emlék súlya nyomja sajgó szívemet,
Mit tőled kaptam meg sem köszönhetem.
Itt hagyom a könnyeim harmatként a síron,
Öleljen a holdsugár, a nap fényével simítson.
Szerettelek nagyon amíg csak éltél,
Legyen áldott a föld,
hova oly korán megpihenni tértél.”  

„Ha rám gondoltok, soha ne sírjatok, 
hiszen a szívetekben jó helyen vagyok. . .
Én már alszom a zúgó lomb alatt,
ne zavarjátok álmomat! Boruljatok le halkan,
csendesen, és gondoljátok,
hogy nekem már nem fáj semmi sem!
Ha majd rátértek Ti is erre az útra,
megyek elétek és találkozunk újra!”  

Nincs oly nap, hogy ne gondolnék rád.
Látlak az égben, amely kéken borul rám.
Látlak a zöldben, bokrok, fák között,
Napfényes esőben szivárvány fölött.
Látlak az utcán emberek forgatagában,
Hallom lépteid vágyaim sikátorában.
Érzem illatod rózsákba oltva,
Törlöm könnyeim, sírodra borulva.

Míg jövőjét építettük
Sorsa el volt döntve rég.
Megkívánta, elszerette
Tőlünk a hatalmas ég.

Nem törődve semmit azzal,
Hogy szivünknek fájni fog:
Jöttek érte s mosolyogva
Vitték el az angyalok!                         

Nehéz az élet,
Mert nélküled elvesznek az évek.
Árva leszek míg élek.
Ne jöjj el sírva síromig!
Nem fekszem itt, nem alszom itt.
Ezer fúvó szélben lakom,
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén.

Csak Neked egy rózsaszál.
Erős, mint Te voltál!
Ezzel köszöntelek Téged itt,
Hol minden csendes és meghitt.
Lehajolok sírodhoz,
Vázába teszem a virágot,
S elmondok egy imát Érted,
Még mindig szeretlek Téged !

"Vannak csillagok, melyeknek fénye világít a földön,
mikor ők maguk már régen nincsenek helyükön.
Vannak emberek, akiknek csillogó emléke világít,
amikor ők maguk már nincsenek köztünk.
Ezek a fények csillognak és különösen,
ha sötét az éjjel: mutatják az utat az embernek."

"Édesanyám elment, örök álomra tért,
nem aggódik többé szeretett lányáért.
Könny hullik szememből, a fájdalom könnye,
szívembe örök lesz drága emléke."                  

„Nőnek az árnyak , ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj egyre jobban, hogy minden csak emlék.
A Te szíved nem fáj, de a mienk vérzik,
mert a fájdalmat csak az élők érzik.”     

,, Küzdöttél, de már nem lehet.
A csend ölel át és a szeretet.
Csak az hal meg akit elfelejtenek,
Örökké él akit nagyon szerettek. „

"Elmentél tőlünk egy csendes alkonyon,
Köszönni, búcsúzni nem volt alkalom.
Az idő nem gyógyítja sebeinket,
Mert Te igazán szerettél bennünket.
Egy célod volt: a családért élni,
Ezt a halál tudta csak széttépni."  

"Némán elkísérnéd felhőkön át,  
De az ég kapuját nem lépheted át.  
Engedd el, mennie kell,  
Hiszen ő a földnél jobbat érdemel.  
Így jó, nem éred el,  
De átölel majd, ha jó leszel. "                      

Míg jövőjét építettük
Sorsa el volt döntve rég.
Megkívánta, elszerette
Tőlünk a hatalmas ég.

Nem törődve semmit azzal,
Hogy szivünknek fájni fog:
Jöttek érte s mosolyogva
Vitték el az angyalok!

Ne jöjj el sírva síromig!
Nem fekszem itt, nem alszom itt.
Ezer fúvó szélben lakom,
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén.

Kérlek,
Ne sírjatok!
Én boldog vagyok,
Ti se szomorkodjatok.
Most már szabad vagyok,
Szélben lobogó zászló,
Mindig angyal voltam,
S az is maradok.
Ne aggódjatok!
Vigyázok rátok.

„Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi utakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!”

Nincs oly nap, hogy ne gondolnék rád.
Látlak az égben, amely kéken borul rám.
Látlak a zöldben, bokrok, fák között,
Napfényes esőben szivárvány fölött.
Látlak az utcán emberek forgatagában,
Hallom lépteid vágyaim sikátorában.
Érzem illatod rózsákba oltva,
Törlöm könnyeim, sírodra borulva.

„Ahogy a napok rövidülnek
Úgy érzem mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
Jóvá tenném mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted
Megőszülve is maradj gyermek
Mondd meg neki mennyire szereted.

Két keze érted dolgozott csak
Mindennél jobban szeretett
Az éjt is nappallá téve
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.    

Amit akkor elfelejtettél
Talán még jóvá teheted,
Hát menj, rohanj és simogasd meg
A téged védő két kezet
Amíg lehet, amíg lehet.

S ha olykor nagyon elfáradtál
Ő hozta vissza kedvedet
Ő tanított beszélni téged
Nyitogatta a szemedet.
Mert szeretett, úgy szeretett.

"Uram, fogadd be Őt!
A jók közül volt...
Családjának élt,
A mindenünk volt..."               

"Mikor rózsát látok,
Te jutsz az eszembe,
ha nevedet hallom,
könny szökik a szemembe.

Nehogy azt hidd,
hogy el fogunk feledni,
mert mi Téged,
örökké fogunk szeretni!"

"Már nem vagyok más, csak egy égi jel.
Néha megjelenek neked, de gyorsan tűnök el.
Ott bujkálok mindenben!
A mosolyodban, s a könnyedben!
Néha veled vagyok, néha nem,
de fájdalommal élek örökre, s szüntelen!"

"Ha már nem vagyok
válassz egy csillagot,
mely átölel, ha kell
enyhíti bánatod!
Ha fénye rád ragyog,
érzed, hogy én vagyok...
Távolból figyellek,
mint te a kis csillagot
ha az éj eljön,
én mindig itt vagyok.