„Oly sok idő telt el, mióta már nem vagy.
Hirtelen mentél el, mit nem foghat fel emberi agy.
Sokáig voltál, mégis kevés ideig,
Ha rád gondolok, csak egy percnek tűnik.

Szerettelek gyermekként lentről rád nézve,
A szemed fekete bogarában magam láttam benne.
Hozzád bújtam, mikor féltem, fáztam,
S te megnyugtattál a nyár viharában.

Simogattál, ha lelkem vágyott a kezeidre,
S esti csókot nyomtál lenyugvó szemeimre.
Betakartál az éjszaka sötét estéjén,
Ha elaludtam a fényes nap meséjén.

Tanítottál minden gyermeki percben,
S én szívtam magamba, veled járva a fellegekben.
Felnőttem. De egyre biztosan emlékszem.
Számomra hirtelen kerültél a halál kertjébe.             

És most, amikor fejfádra régóta nézek,
Csak most jöttem rá, mily rövidek voltak
A gyermeki évek.
S hogy még mindig mennyire szeretlek téged!”  

„Régi fénykép, rajta Szöszi mama, 
Nagyanyám édesanyja.
Ránc nélküli kerek arcán,
Szelíd mosoly szeme sarkán.
Szemeimet, ha lecsukom, 
 Dédim testközelben tudom.
Kezében bot, segítségnek,
Templomba menő léptének.
Vastag imakönyv kezében,
Rózsafüzér a zsebében.
Morzsolgatta, s Ha a munka pihenni tért,
Fohászkodott mindenkiért,
Minden napért hálát adott,
Kérte a derűs holnapot.
Mormolgatta órákon át,
Az én drága jó Szöszi mamám.
Álom lett az ima vége,
Áldott legyen szép emléke!”

„Pillámra kiült a könnycsepp,
az arcomon végiggurult.
Azt hittem, idővel könnyebb,
de szívem most is elhalkult.

Anyám, lelkem fázó virág,
milyen régen fogtad kezem!
Régi dalod fájó világ,
fülembe cseng, itt van velem.

Szép nótád, hangod elszállt rég,
szívemben hallom hangtalan;
kezed bölcsőm ringatta még
és én vágyom rád hasztalan.

Hideg fénnyel süt rám a Nap,
felszárítja könnyes szemem.
Anyukám, bezárt egy kőlap,
de emléked itt él velem.”

"Lelkembe jutsz. . .
Mert amikor gondolok rád, nem "eszembe jutsz" ,
Hanem a lelkembe. Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem.
Nem csak egy- egy pillanatra, hanem folyamatosan.
Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés.
Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt.
A lelkemben."

Szívemben mindig ott élsz, Lelkemnek része vagy.
Nem számít most a távolság, Magad vagy bennem a gondolat! 
Virág és mécses kezemben, Bennem csak halk sóhajok.
Melegség járja át a szívem, Szinte érzem közelségedet. 
Olyan jó hinni, hogy itt vagy velem!
Sírodra teszem a virágot, Nyugodjon békében lelked,
Örökké hiányozni fogsz!

"Viszontlátásra - mondom és megyek,
Robognak vonatok és életek,
S bennem legbelül valami remeg,
Mert nem tudom, sohasem tudhatom,
Szoríthatom- e azt a kezet, amit elengedek. 
Viszontlátásra - mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra holnap,
Ha nem holnap, hát holnapután,
vagy, ha akkor sem, hát azután,
vagy ha nem, hát ezer év múlva. 
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban,
Viszontlátásra a Holdnak udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán.                

„… Ez a gyertya most érted égjen,
Ki fent laksz már a magas égben.
Ki vigyázol rám onnan fentről, 
S lelkemhez szólsz a végtelenből. 
Ez a gyertya most érted égjen,
Ki életed áldoztad értem, 
Ki meghaltál a szeretet oltárán,    
Pedig még oly fiatal voltál! . . .

" . . . Csendes a temető nem jön felelet,
arcomat mossák a keserű könnyek.
Hideg sírköveden kezem pihentetem,
itt vagyok Édesanyám Rád emlékezem. "

" Álmodtunk egy öregkort, csodásat szépet,
De a kegyetlen betegség mindent összetépett.
Bíztunk az életben, hittünk a gyógyulásban,
De ha már abban nem, legalább a csodában.
Csoda volt, hogy éltél és mindenkit szerettél,
Nem haltál meg csak álmodni mentél. "

„Esőcsepp pereg az ablakon,
Könnycsepp csordul le az arcomon.
Gondolatom messze száll,
Édesanyám oly távol már.
El sem tudtam búcsúzni,
mégis elmentél,
életemből hirtelen,
mint a kámfor eltűntél.
Nélküled más lesz az élet,
belegondolok s máris félek,
tudom, többet nem leszel velem,
s most már nem fogja kezed, a két kezem.
Lelked, mint fehér galamb, csendesen messzire szállt.
Hiába keresünk, könnyes szemünk már soha nem talál.
De tudjuk, hogy a csillagok közt a legfényesebb Te leszel.
Utat mutatsz, mert szívünkben örökké létezel.”   

„Oly sok idő telt el, mióta már nem vagy.
Hirtelen mentél el, mit nem foghat fel emberi agy.
Sokáig voltál, mégis kevés ideig,
Ha rád gondolok, csak egy percnek tűnik.

Szerettelek gyermekként lentről rád nézve,
A szemed fekete bogarában magam láttam benne.
Hozzád bújtam, mikor féltem, fáztam,
S te megnyugtattál a nyár viharában.

Simogattál, ha lelkem vágyott a kezeidre,
S esti csókot nyomtál lenyugvó szemeimre.
Betakartál az éjszaka sötét estéjén,
Ha elaludtam a fényes nap meséjén.

Tanítottál minden gyermeki percben,
S én szívtam magamba, veled járva a fellegekben.
Felnőttem. De egyre biztosan emlékszem.
Számomra hirtelen kerültél a halál kertjébe.             

És most, amikor fejfádra régóta nézek,
Csak most jöttem rá, mily rövidek voltak
A gyermeki évek.
S hogy még mindig mennyire szeretlek téged!”  

„Régi fénykép, rajta Szöszi mama, 
Nagyanyám édesanyja.
Ránc nélküli kerek arcán,
Szelíd mosoly szeme sarkán.
Szemeimet, ha lecsukom, 
 Dédim testközelben tudom.
Kezében bot, segítségnek,
Templomba menő léptének.
Vastag imakönyv kezében,
Rózsafüzér a zsebében.
Morzsolgatta, s Ha a munka pihenni tért,
Fohászkodott mindenkiért,
Minden napért hálát adott,
Kérte a derűs holnapot.
Mormolgatta órákon át,
Az én drága jó Szöszi mamám.
Álom lett az ima vége,
Áldott legyen szép emléke!”

„Pillámra kiült a könnycsepp,
az arcomon végiggurult.
Azt hittem, idővel könnyebb,
de szívem most is elhalkult.

Anyám, lelkem fázó virág,
milyen régen fogtad kezem!
Régi dalod fájó világ,
fülembe cseng, itt van velem.

Szép nótád, hangod elszállt rég,
szívemben hallom hangtalan;
kezed bölcsőm ringatta még
és én vágyom rád hasztalan.

Hideg fénnyel süt rám a Nap,
felszárítja könnyes szemem.
Anyukám, bezárt egy kőlap,
de emléked itt él velem.”

"Lelkembe jutsz. . .
Mert amikor gondolok rád, nem "eszembe jutsz" ,
Hanem a lelkembe. Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem.
Nem csak egy- egy pillanatra, hanem folyamatosan.
Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés.
Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt.
A lelkemben."

Szívemben mindig ott élsz, Lelkemnek része vagy.
Nem számít most a távolság, Magad vagy bennem a gondolat! 
Virág és mécses kezemben, Bennem csak halk sóhajok.
Melegség járja át a szívem, Szinte érzem közelségedet. 
Olyan jó hinni, hogy itt vagy velem!
Sírodra teszem a virágot, Nyugodjon békében lelked,
Örökké hiányozni fogsz!

Megint hazaindulok nemsokára, 
Nagy néma csend borult a kis szobára 
Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt 
Nincs már ott aki eddig hazavárt. 

Békülten mondom: elköltözött 
Nem lakik többé az élők között 
Óh hogy várt mindig 
milyen nehezen szorongva leste mikor érkezem 

S amikor egyszer csak elébe léptem 
Úgy felragyogott az a kedves két szem! 
Pedig szolgálatom hívó szavára 
Én olyan gyakran hagytam őt magára 
És neki fájt minden búcsúvétel 

Körül tipegett anyai féltéssel. 
Amíg csomagoltam és rendezgettem 
Szeme kísért, csendesen ült mellettem. 
S belesűrítve minden féltő gondot 
Néhány búcsúzó szóval annyit mondott: 

Vigyázz magadra gyermekem! 

Azután egyszer Ő is útra kelt. .  
Végső tekintetével átölelt és indult 
hangtalanul, csendesen. . . 

Elment! Elment! Hiába keresem 
Ő utazott el - ismételgetem. 
Tudta hogy örök hajlék hívja fenn 
És most előrement és hazavár 
Csak egy kevés idő van hátra már!       

„Fények felé sietsz most a kikövezett úton,
hátra sem tekintesz, már nem aggódsz a múlton. 
Emelt fővel fentről nézel, nagy- nagy messzeségből,
mi itt némán hallgatunk féltett büszkeségből. 
Keserű a fájó búcsú, mardosó a bánat,
de te csak menj, ha menned kell, tárd ki angyalszárnyad. 
Búcsúznunk kell tőled, te már szebb világba értél,
levetted a földi gúnyát, fényes angyalruhát vettél.”    

" Tudom én, nem hozhat vissza a gyertyafény.  
Mégis újra és újra meggyújtom a lángot,  
hisz annyira fáj a hiányod.
E fény talán visszavezet ide, 
ha nappal nem, hát éjjelente.
Velem lehetsz, ismét foghatom a kezed.
Istenem, ugye megengeded. "

„Emléked az idő tőlem elrabolja,
Nincs már ki féltőn, óvón átkarolna.
Köszönöm az éveket a fájón szépeket,
Minden mosolyodat, ölelésedet.
Száz emlék súlya nyomja sajgó szívemet,
Mit tőled kaptam meg sem köszönhetem.
Itt hagyom a könnyeim harmatként a síron,
Öleljen a holdsugár, a nap fényével simítson.
Szerettelek nagyon amíg csak éltél,
Legyen áldott a föld,
hova oly korán megpihenni tértél.”  

„Ha rám gondoltok, soha ne sírjatok, 
hiszen a szívetekben jó helyen vagyok. . .
Én már alszom a zúgó lomb alatt,
ne zavarjátok álmomat! Boruljatok le halkan,
csendesen, és gondoljátok,
hogy nekem már nem fáj semmi sem!
Ha majd rátértek Ti is erre az útra,
megyek elétek és találkozunk újra!”  

Nincs oly nap, hogy ne gondolnék rád.
Látlak az égben, amely kéken borul rám.
Látlak a zöldben, bokrok, fák között,
Napfényes esőben szivárvány fölött.
Látlak az utcán emberek forgatagában,
Hallom lépteid vágyaim sikátorában.
Érzem illatod rózsákba oltva,
Törlöm könnyeim, sírodra borulva.

Míg jövőjét építettük
Sorsa el volt döntve rég.
Megkívánta, elszerette
Tőlünk a hatalmas ég.

Nem törődve semmit azzal,
Hogy szivünknek fájni fog:
Jöttek érte s mosolyogva
Vitték el az angyalok!                         

Nehéz az élet,
Mert nélküled elvesznek az évek.
Árva leszek míg élek.
Ne jöjj el sírva síromig!
Nem fekszem itt, nem alszom itt.
Ezer fúvó szélben lakom,
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén.

Csak Neked egy rózsaszál.
Erős, mint Te voltál!
Ezzel köszöntelek Téged itt,
Hol minden csendes és meghitt.
Lehajolok sírodhoz,
Vázába teszem a virágot,
S elmondok egy imát Érted,
Még mindig szeretlek Téged !