„Ha adódna még alkalom, hogy hazamehetnék,
édesanyám konyhájába betekintenék,
és megkérdezném tőle, ma, mi lesz az ebéd,
mi az, mivel kényezteti kedves gyermekét.
Ha adódna még alkalom, én átölelném őt,
és mélységesen meghajolnék nagysága előtt,
mert a vele töltött idő alatt megtanultam már,
mit jelent az a tudat, hogy van, ki hazavár.
Ha adódna még alkalom, én elmondanám néki,
milyen nehéz nélküle létezni és élni,
és milyen nehéz úgy felkelni, úgy lefeküdni,
hogy csak könnyekkel tudok rá emlékezni.
Gyorsan fogy az idő, peregnek a napok.
Sokszor érzem én is, hogy egyre gyengébb vagyok,
és egyre jobban félek, hogy egy szép napon,
földi helyett égi lesz majd az otthonom.”                       

"Csendesen alszik, megpihent végleg
angyalok bölcsője ringatja már
nem jöhet vissza, hiába hívjuk
emléke szívünkben otthont talál."         

„Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
s szemem gyöngye hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat.”                

„Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi utakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!”                      

Tőled kaptam én a nevem s az életem.
Fáj a szívem, hogy nem lehetsz már énvelem.
Nem vagy már itt, én mégis neked írok.
Hiányzol nekem, de én mégsem sírok.
Mert tudom, a lelked mindig itt van velem.
S ez mindig hatalmas erőt ad nekem.
Fentről vigyázod te minden pillanatom.
S én a régi sérelmeket mind visszahagyom.
Hálás vagyok mindenért, mit tőled kaptam.
S azért, ahányszor segítettél rajtam.
Boldog vagyok azért, hogy a lányod lehetek.
Ennél többet sajnos én most nem tehetek.
Csak azt kívánom, légy rám nagyon büszke.
S a szívünket ne szúrja semmilyen tüske.
S ha az Isten ezt megadja nekünk,
A mennyországban majd újra együtt leszünk.  

„Amíg őriz a szemed,  
amíg lehunyt szemmel látsz,  
lehet elmegyek, de itt leszek,  
a lábnyomomban jársz.  
amíg érez a kezed, amíg néha még rám vársz,  
egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz,  
Nézd itt az arcodon, egy csepp, hogy eltévedt!  
sose bánd, ne szégyelld
egy cseppnyi bánat ébredt ma értem és érted.  
Aki álmomra ügyelt,  
hogyha gonosz hold kelt fel,  
ki a kedvemért jövőt remélt,  
az hogyan hagyhat el?  
Aki járt minden úton, aki ismert minden szót,  
ki száz szavamnak hangot adott,  
többé sose szól. . .  
A szívben, ha mennydörög,  
s a szemre felhő száll,  
zápor, ha szakad, új folyó, ha fakad:
miért fáj, miért fáj?  
Amíg őriz a szemed, Amíg érez a kezed,  
Amíg éltet a szíved, ne félj!”

" Gyújtok egy gyertyát és gondolok rád,
Bárcsak itt lennél, bárcsak tudnád.
Olvad a viasz, a kanóc leég,
Lelkemben bánat s a szívem sötét.
A kezed már soha nem foghatom,
A szemeidbe soha már nem nézhetek. .
De senki nem veheti el tőlem az emlékedet. "   

„Elcsitult a szívem, többé már nem dobog.
Itt hagyta lelkem e földi világot.
De odafenn a  mennyben is rátok gondolok,
Az angyalkák vigyáznak reám
és Néktek leragyognak a csillagok.”

 „Tiéd már az ég ott is tudnád a nevem.
Ott is várnál rám s lennél örökké velem.
Itt élnem kell, még bírnom kell.
hisz csak egy dal, egy búcsúdal maradt nekem.
Fenn az égben jársz, ott is fognád a kezem.
Amit álmodtál, örök boldogság legyen,
Mert nincsen út már nélküled,
s csak egy dal, egy égi dal marad neked.
Nincs már égi jel, semmi nem segít.
Összetört szíved térdre kényszerít.
Tiéd már az ég, ott is tudnád a nevem
Ott is várnál rám, s lennél örökké velem. 
Itt élnem kell, még bírnom kell.
hisz csak egy dal, egy búcsúdal maradt nekem.”   

" Ha tudtam volna, hogy utoljára lép ki az ajtón,
szorosan átöleltem volna, hogy ne hagyjon itt.
Ha tudtam volna, hogy utoljára mosolyog én rám,
visszamosolyogtam volna rá én is csendesen és némán.

Ha tudtam volna, hogy utoljára hallom a hangját,
figyeltem volna Rá, hogy halljam, ha érzem a hiányát.
Ha tudtam volna, hogy utoljára kér lehetetlent,
még ha tudom is, hogy hiába, megtettem volna mindent.

Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó álma,
vigyáztam volna, hogy nyugodtan még tovább álmodja.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó napja,
higgye és tudja, hogy szeretem, arra kértem volna. "

„Az anyák halhatatlanok.
Csak testet, arcot, alakot
váltanak; egyetlen halott
sincs közülük; fiatalok,
mint az idő.
Újra születnek
minden gyerekkel; megöletnek
minden halottal - harmadnapra
föltámadnak, mire virradna.”        

"Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség."               

„Az édesanyák nem halnak meg,
csak fáradt szívük megpihen.”

"Csendesen alszik, megpihent végleg
angyalok bölcsője ringatja már
nem jöhet vissza, hiába hívjuk
emléke szívünkben otthont talál."         

„Állok ott, ahol a szobád van,
Bíbor köd szitál
Csillagok hullnak
Születnek újak
És Te messze jársz...

Zöld csillag, kihunyt az égen
A csónak partot ért
Hideg csendben fekete minden
Legyen az álmod szép.”

" Gyújtok egy gyertyát és gondolok rád,
Bárcsak itt lennél, bárcsak tudnád.
Olvad a viasz, a kanóc leég,
Lelkemben bánat s a szívem sötét.
A kezed már soha nem foghatom,
A szemeidbe soha már nem nézhetek. .
De senki nem veheti el tőlem az emlékedet. "

„Elcsitult a szívem, többé már nem dobog.
Itt hagyta lelkem e földi világot.
De odafenn a  mennyben is rátok gondolok,
Az angyalkák vigyáznak reám
és Néktek leragyognak a csillagok.”

A szívben, ha mennydörög,  
s a szemre felhő száll,  
zápor, ha szakad, új folyó, ha fakad:
miért fáj, miért fáj?  
Amíg őriz a szemed, Amíg érez a kezed,  
Amíg éltet a szíved, ne félj!”

" Eszembe jutnak az együtt töltött napok,
Fülemben újra megcsendült a hangod.
Szinte látom minden mozdulatod,
Nem is tudhatod, mennyire fáj hiányod. . .
Gyertyákat gyújtunk és mécseseket,
Ezek a fények világítsanak Neked.
Örök világosságban, békességben nyugodj. . .
Soha el nem felejtünk, biztosan Tudod!            
Szeretünk. . .”                            

"Nem búcsúzunk, velünk maradsz.
Üzenünk a csillagokkal.
Lágy szellő, ha simogat.
Érezzük majd te küldted azt!"            

"Virágerdő sűrűjében pihen
egy szív csendesen.
Rég nem dobban családjáért,
messze vitted Istenem!
Telhetnek hónapok, múlhatnak évek,
Akik szívből szeretnek,
nem felednek Téged!"                     

"Nem vársz már minket ragyogó szemekkel,
nem örülsz már nekünk szerető szíveddel.
De egy könnycsepp szemünkben Érted él,
egy gyertya az asztalon Érted ég.
S bennünk él egy arc, egy végtelen szeretet,
amit tőlünk soha senki el nem vehet.
Telhetnek hónapok, múlhatnak évek,
szívből szeretünk s nem feledünk Téged.”