Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni.
Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot.
Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek...
De mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem.

 Tudom, hogy nem jöhetsz mégis egyre várlak

Enyhíti hiányod, ha álmomban látlak

Az eszem megérti, de a szívem soha..............

Bennem él egy arc, egy gyönyörű tekintet, egy simogató kéz, egy mosoly, mit soha nem feledek

Bennem él a múlt, egy végtelen szeretet, amit tőlem soha senki el nem vehet.

Lelkembe jutsz… 

Mert amikor gondolok rád, nem „eszembe jutsz”. Hanem a lelkembe.

Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem. 

Nem csak egy-egy pillanatra, hanem folyamatosan.
Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés.
Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt. 

A lelkemben."