" Nagy kérés volt tőled, hogy őt hagyd meg nekünk?
Könyörögni, szenvedni kell, azért hogy boldogok legyünk?
Nem sokat kértem csak, hogy gyógyuljon meg,
S élje azt át velünk mit ő, már nem élhet meg.
Gyönyörű szemében, a fény még csillogott,
Még az utolsó napokban is csak mosolygott.
Mosolygott, mert hitt, mosolygott, mert élt,
Semmi mást nem akart ő, csak élni még.
Küzdött míg tudott, míg volt ereje,
De a végzet őt is utolérte.
Hosszú útra ment, és a csillagok vezetik,
Vezetik útját, amíg csak álmodik.
Álmodjon egy öregkort, mely csodás és szép,
Álmodja meg azt, hogy még mindig velünk él.
Súgják meg a csillagok üzenetünk. . . hogy szeretünk,
Mondják meg azt neki, hogy
S O H A S E M  F E L E D Ü N K ! ! ! "  

„Temetőben jár gondolatom,
Ott van egy sírhalom.
Anyám fáradt teste pihen benne,
Hiányzik a szeretete.
Látom mosolygását,
Szeme ragyogását,
Aggódó tekintetét,
Sugárzó két szép szemét.
Szólok hozzá, de hiába,
Nem mondja már, várlak.
Szívem szorítja a bánat,
Jó gyermeke voltam-e anyámnak?
Szívét, lelkét adta értem,
Megtett mindent, amit kértem.
Jóságát fel sem mértem,
Nem mondanám többé: "Nem"!
Hangját, ha hallhatnám,
Kitárt karját, ha láthatnám,
Futnék hozzá, szinte repülve,
Jó anyám boldogan ölelne!
Most itt állok némán, remegve,
Szemem könnyel tele,
Míg élek, hiányzik
Jó anyám szeretete!”    

„ A halál nem távollét!
Csak a jelenlét új formája!
Ha tényleg várnak minket
másik dimenzióban,
akkor nagyon vigyázzanak ott is Rád!”