Ezt a különleges gyertyát
anya gyújtotta
Norbi, Kis Bekéért 4745 napja.
Gyújtás oka: Nyugodj békében kisfiam...hiányzol nagyon
Ez a gyertya még több mint 1477 napig ég.
A szörnyű abban, hogy így halok meg, nem az, hogy nem leszek, hanem az, hogy nem látom őket többé, nem mondhatom meg, hogy nem tekintettem őket levegőnek, nem mondhatom meg nekik, hogy tudtam az áldozataikról, melyekkel boldogabbá tették életemet, tudtam mindarról, amit értem tettek, és hogy mennyivel jobban szerettem őket, mint ahogy valaha is mutattam. Ezeket soha nem mondtam el nekik. Nem mondunk ilyeneket, amikor fiatalok vagyunk, és előttünk az élet. . . attól félünk, hogy szentimentálisan és ostobán hangzik. De annyira más, amikor meg kell halni. . Bárcsak amíg lehetett, beszéltem volna, szeretném, ha bocsánatot kérhetnék a kis csúnyaságokért, amiket valaha elkövettem, vagy mondtam. Bárcsak el lehetne mondani, hogy sohasem akartam igazán megbántani őket, és csak arra emlékezzenek, hogy sokkal jobban szerettem őket, mint ahogy mutattam.
Ha meghalok, egyszer Rólam beszéljetek, Idézzétek fel a velem töltött perceket, Emlékezzetek Rám, úgy hogy jó vagyok, Még ha hívó szavatokra nem is hallgatok. Ha meghalok egyszer, hozzatok virágot, Nem baj ha hervadt, a lényeg, hogy virágzott Tegyétek síromra egy szép üzenettel: " Búcsúzunk Tõled és nem feledünk el" Ha meghalok egyszer, ne sajnáljatok, Inkább szánjátok csak saját magatok, Sajnáljátok, hogy nem vagyok köztetek, Hogy nem teszem szebbé az õszt és a telet! Ha meghalok egyszer, imádkozzatok, Távozó lelkemért szép fohászt mondjatok, Kérjétek az Istent, hogy hozzám jó legyen, Ha eljön az Uj Világ, rám is emlékezzen!
Egy szál gyertya, mely végig ég. Egy Élet, amely percek alatt véget ért. Itt hagytad azokat, kik szeretnek Téged, De emléked örökre a szívünkbe égett! A múltba nézve valami fáj! Valakit keresünk, aki nincs már. A temető csendje ad Neked nyugalmat. Emléked szívünkben ÖRÖKRE MEGMARAD! Kicsordul a könnyünk a sírodnál. Mélységes a fájdalom, hogy távoztál. Mi szólítunk. . . , a néma sír nem felel, DE SZÍVÜNKBEN ÖRÖKRE ITT LESZEL! ! !
Téged látlak a felkelő napban, a Te hangodat hallom egy csöndes madárdalban. Téged látlak egy távoli hegyben, egy fényes napsugárban, egy hűvös esőcseppben. Te vagy a falevél, mit felkap a szél, Te vagy a szél, mi az arcomhoz ér. Ott vagy egy dalban, egy névben, egy hangban, hallak a csöndben, hallak a zajban. Mindig Téged látlak, mikor felnyílik a szemem, s ha álomba merülök, újra Te vagy velem. Mindig közel vagy, mégis oly távol, én tudom egyedül, mennyire HIÁNYZOL!
Elmentél tõlünk, nem látunk többé, de szívünkben itt leszel mindörökké!
CSAK BÁMULOM A FÖLDET RÉVETEG. . . , HOGY IS BÍROM ELVISELNI AZ ÉLETET NÉLKÜLED! ? BÁRHOL JÁROK, BÁRMIT TESZEK, MINDIG CSAK RÁD EMLÉKEZEK. . .
Még mennyi szép ígéret, Mennyi csoda, ami várt volna Rá. . . Nélküle nem teljesülhet soha már. . . És itt maradtam én is álmok, remények nélkül, Rám sem várnak már ígéretek, csodák, Csak könnyek, kérdések, fájdalom és szomorúság. Csodás valóság voltál, s most utolérhetetlen álom lettél! !
Hirtelen de elmentél egy perc alatt, Számunkra csak a döbbenet és a gyász maradt. Kicsordul a könny a sírodnál, mélységes a fájdalom, hogy távoztál.
Az idő múlik, a fájdalom csak nő Nem hoz enyhülést a múló idő. Sírodra hiába visszük a virágot, Veled együtt temettük el az egész világot!
Hosszú útra ment és csillagok vezetik, Vezetik útját amíg csak álmodik. Álmodjon egy öregkort, mely csodás és szép, Álmodja meg azt, hogy még mindig velünk él. Súgják meg a csillagok üzenetünk, hogy. . .
"NAGYON SZERETJÜK, " Mondják meg azt NEKI, hogy. . .
"SOHA NEM FELEDJÜK! ! ! "
Nézem fényképedet, drága mosolyodat, könny áztatja arcomat, - így nem látlak már, mert szememet elfedi a homály. A hangodat sem hallom, mert hangos zokogásom, megtöri a csendet. . . Már csak egyre vágyom: hogy ott lehessek VELED! Hogy átöleljelek és elmondjam NEKED: - MENNYIRE, MENNYIRE SZERETLEK! ! !
Kőhalmon Neved , éltél és meghaltál Egy idézet , hogy Nekem csak Te voltál ! Ott vagy lent egy karnyújtásnyira , Mégsem érinthetlek meg most már soha. Angyal vagy egy nagyon szép álom. . . . Ölelnélek , karomat kitárom. . . . De csak levegőt karolok , nem érzem tested, Mert a halál Neked már angyalszárnyat festett. Szíved már angyalszívként dobban , S lelkedért minden nap egy gyertya lángja lobban . Hiányzol , fájdalmam nem enyhül már soha , De szeretetemet nem koptatja el az idő zord foga! ! !
Mióta nem vagy eltűnt lelkemből a fény, Csenddé szelídültek bennem a dallamok, Mindenben és mindenkiben Téged kereslek, Gyakran nézek fel az égre, Valami képtelen csodát várok szüntelen, Csodát, amiben megnyílna az ég, S a fényből előtűnve Te jönnél felém. Mosoly lenne az arcodon, Melyből ragyogna rám a szeretet, Futnék, rohannék Hozzád, S megfognám végre újra a kezed. Tenyeredbe simítanám arcom, Hogy érezzem bőröd bársonyát, De érintésed helyett csak a szél simogat, Az dúdolja fülembe az elmúlás dalát. Lehunyt szemmel állok a dermedt némaságban, Várom azt, ki tudom, nem jön soha már. Aki elvitte ünnepeim fényét, S aki nélkül olyan vagyok, Mint egy szárnyaszegett madár.
Csak pár évet, pár hónapot, A végtelenben egy napot Alszol egyedül, gyermekem. Csak egyet álmodsz, és jövök, A földön itt misem örök, S melletted leszek újra én. És rád roskadok, Mindenem, Ott messze túl a Mindenen, Ott újra eggyé forradunk. Körülöttünk zeng a végtelen, De túl a földi életen Nem érhet többé semmi vész. S újra viselem gondodat, Csak még pár földi dolgomat Elvégzem, s aztán jövök. Addig az álmod szép legyen, A másvilági réteken Szebbek talán az álmok is. Aludj, aludj, s már ott vagyok, A végtelenben egy napot Aludjál addig, gyermekem.
A kín nem enyhül, bár telik az idő. Hónapra hónap jő. . . eltelik sok- sok idő. Az időt, mit Veled tölthettem Csak egy pillanatnak érzem, Nem maradt más nekem, Csak képek, álmok, emlékek. . . " Annyira hiányzol " Kisfiam" ! ! ! ! !
Mondd, egy anya hogy élheti túl… Hogy meghalt a gyermeke…? A csendbe üvöltött szavaim már senki sem hallja Nyakamba már nem fonódik fiamnak karja! Mondd, egy anya hogy élheti túl…? Hogy porban fetrengő lelkemen taposva futok utánad, De soha el nem érlek… A semmibe üvöltöm, gyere vissza, kérlek! Lassan melléd sírom magam az égbe, hogy ne félj nélkülem a sötétbe’! Mondd, egy anya hogy élheti túl…? Hogy meghalt méhének gyümölcse, A fájdalom hegyes nyila hatol a tüdőmbe, hogy szorítsa ki az életet belőle. Mondd, egy anya hogy élheti túl…? A bánat őrült szorítását, A könnyek semmit sem enyhítő sikoltó zuhogását. Mondd, egy anya hogy élheti túl…? A gyermeke halálát…?
Gondolok Rád akkor is, mikor nem beszélek Rólad. Ott vagy minden nevetésben, A szerető ölelésben, Ott vagy minden hallgatásban, a néma kiáltásban. . . . Mikor a fákon csiripelnek a madarak, Jelezvén ezzel is újra itt a tavasz. . . Ott vagy a nyíló virágokban, A reggeli napsugárban, A hajnali ébredésben, Az éjszakai csendben. . . Ott vagy minden rezzenésben, Az érintésben, a szélben, A viharban hajladozó fákban, Minden percben és órában. . . Itt vagy velünk. . . Tudom! Érzem. . . Bár a szemem nem lát Téged. . . De a szívem érez. . . ! ! ! ! ! Váratlan percben az életed véget ért, Mint vihar a rózsát a halál tépte szét. Az élet csendesen megy tovább, Fájó emléked elkísér bennünket egy életen át!
Ha tudtam volna, hogy utoljára lép ki az ajtón, szorosan átöleltem volna, hogy ne hagyjon itt. Ha tudtam volna, hogy utoljára mosolyog én rám, visszamosolyogtam volna rá én is csendesen és némán. Ha tudtam volna, hogy utoljára hallom a hangját, figyeltem volna Rá, hogy halljam, ha érzem a hiányát. Ha tudtam volna, hogy utoljára kér lehetetlent, még ha tudom is, hogy hiába, megtettem volna mindent. Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó álma, vigyáztam volna, hogy nyugodtan még tovább álmodja. Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó napja, higgye és tudja, hogy szeretem, arra kértem volna.
Elmentél, mielõtt felkel a nap Nem érinthette napfény sápadt arcodat. Elcsitult a madárzaj, a fák hallgatnak, Mélységes ûr maradt utánad. Elmentél oda, ahol minden végtelen, Fájdalmat hagytál itt a lelkemben. Nem nyílik már szemedben fényvirág, Hangod sem hallom többé már. Könnyeim gyászolnak, Ajkamon fájdalmas dal kél, viszi, röpíti utánad a szél. . .
Szívünk lángja Érted lobban, de a Te szíved már nem felel. Lelkünk végtelen fájdalmában örökké létezel. Néma órák halk percei a szavaidat suttogják, Belül tudjuk, lelkünk még egyszer viszontlát. Távol vagy tõlünk, mégis oly közel, Mert a szívünk mélyén rejtettünk el.
Ne tudja meg soha senki, ne tudják meg az emberek, Hogy a szívnek meghasadni mosolyogva is lehet. Ma zúg a szél, töri az ágat, Sajog a szív, ha feldúlja a bánat, Vihar után csendes lesz a táj, De a szív ezután is fáj. Ha a fa veszít is ágat, Jön a tavasz, hoz helyette százat. De ha a szívet bánat érte, A fájdalomnak soha nem lesz vége.
A csendes éjben egy gyertya lángja ég Árván világit szobácska rejtekén Õrzi az én kincsem álmát itt lenn Mig Õ egy csodás csillagként tündököl fenn Lenéz a kis lángra ott talál engem Tudja mindig vele a szivem és a lelkem S ha a gyertya lángja egy könnyet ejt Az Õ szemében is ragyog egy könnycsepp Mert érzi a gyertya lángja én vagyok Imádom Õt a legszebb csillagot!
…. kezemben vigasz virág, csokorba hozom neked de ha akarod, elédrakom azt a hegyet ligetet, napot, holdat, csillagot, vagy a csendet cseppjéig iszom a folyót, fenyítem a tengert hátamra zsákként veszem bánatod, csak megpihenj holnap már mosolyogj, a Mindent is elviszem az idõt visszafordítom, ujjammal csettintek! nézd! fényt varázsolok, lábujjra állva keringek! szívem szakad meg érted… gyász… nagyon fáj kezemben csokor virág, neked hozom… örökké már…!
Amikor árnyamat felissza a nap, Keress meg engem a nagy fák alatt, A hulló levelek mesélnek neked, Amikor majd én már nem leszek. Látni fogsz és hallod a hangomat, Simogasd meg majd akkor az arcomat, Mert általad, benned élek tovább, Én sem élhetnék ha te nem volnál, De amíg te élsz én is itt leszek, Mindent itt hagyok, semmit nem viszek, Tied marad az ölelés, tied a szívem, Ezt nem veheti el tõled már senki sem, És a szemedet majd bármikor behunyod, Mint a mesében én azonnal itt vagyok, És vigyázok rád amíg van benned élet, Mert amióta nem vagyok, már benned élek.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük õt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedõlt a kincstár. Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belõle több és most sem él, s mint fán se nõ egyforma két levél, a nagy idõn se lesz hozzá hasonló. Nézzétek e fõt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kõvé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének õsi titka. Akárki is volt õ, de fény, de hõ volt. Mindenki tudta és hirdette: õ volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: " Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" , vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égõ, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szõtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Keresheted õt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövõben akárki megszülethet már, csak õ nem. Többé soha nem gyúl ki halvány- furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse. Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak õrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: " Hol volt. . . " , majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: " Nem volt. . . " Úgy fekszik õ, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt- néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Hol van az a csillag, amely hozzád vezet? Hol van az a madár, mely énekli a neved? Hol van az a szellõ, mely összekócol téged? Hol van az az utca, amely õrzi a lépted? Hol van az az éj, mely ringatja az álmod? Hol van az út vége, ahol majd meg kell állnom? Merre induljak, ha majd mennem kell? Hol lesz a végcél, ahová érkeznem kell? Ott ahol testben nem, de LÉLEKBEN LÉTEZEL! ”
Lángra lobbant a fájdalom, Szívünket tépi minden ága. Fényárban úszó sírhalom, Szeretteink sötét világa. Viasz könnyeket sír a gyertya, Hullajtja fájó könnyeit, És a kemény hideg fejfa A mécs füstjétõl könnyezik. Szemünkben apró lángok égnek, Csak mindig zokogunk érted, De utat hagyunk a reménynek, Hogy egyszer majd találkozunk véled.
Jó lenne hinnem, hogy a lelked él, Itt leng köröttem testetlen alakban, S körül csókolja síró arcomat, Ha elgyötrõdött kínban, könnyben, jajban Te éretted. Jó lenne hinnem, hogy a lelked él Egy más világon, szép fénylõ planétán, Ott vársz reám csak, zengve, boldogan, Míg elfáradok e bús földi sétán S hozzád megyek. Jó lenne hinnem, hogy a lelked él, S egy új élet fénylõ palástját hordod, És nézed, nézed az én könnyeim, Ki elvetettél minden földi gondot, S felém hajolsz. Jó lenne hinnem, hogy a lelked él, Ki csillag voltál itt a földi porban, És isten lelket csókoltál belém, Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan, Az nem lehet. Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él, E földi kíntól mentesülten, fénylõn, Mi vagyunk csak, kiket siratni kell, Kik itt maradtunk fájdalomban élõn Te nélküled.
Drága Anyukám, nagyon- nagyon nehéz Úgy hiányzik nekem egy símogató kéz Hiányzik egy arc mit megcsókolhatok Hiány zi k egy váll, mit átkarolhatok. Úgy hiányzol nekem, el nem mondhatom Nem hoz engem vissza semmilyen hatalom Imádkozol minden nap odalentrõl értem, Nem felejtesz engem, én azt tudom, érzem Rég volt mikor utoljára átölteltél engem Olyan boldog voltam, úgy hiányzol nekem Hiányzik minden: kedves mosolyod, Selymes hajad és mosolygós arcod, Ölelõ karjaid, tiszta szereteted Ezeket soha, soha nem feledem Nagyon szerettelek, senkit sem jobban, Szívem idefent is csak érted dobban. Testem az csak, mi odalenn pihen Szívem és lelkem érted él idefenn Angyalok közt lakom, de haza vágyom Szüleim karjába: ez az én álmom.
Annyira fáj, hogy el sem mondhatom ! Nem látom többé, s nem is hallhatom. Hiába érzem õt itt belül élénken, kezét felém nyújtva esdõn, félénken. Mardos a kín, hogy meg nem menthettelek, s mikor elmentél nem fogtam a kezed.
Ha láthatnám a mosolyodat Fejembe fészkelt a gondolat Mit meg nem tennék Neked Csak együtt lehetnék Veled Ha láthatnám a mosolyodat Megsimítha t nám arcodat Szárnyal most velem a képzelet Megfoghatom a két kezed Ha láthatnám a mosolyodat Ragyogna érte fenn a nap A hold ezüstjét szórná ránk Megszépülne e csúf világ De nem láthatom már arcodat Nem hallom kedves hangodat Sötét a világ, s szomorú Szívemben tombol a háború.
Szememben fájdalom, Lelkem kiabál, Keres Téged, De nem talál, Nem talál, hisz Te végleg elmentél, Nem látlak már e Földön többé. Engedd, hogy õrizzem gyönyörû álmodat, Hogy Veled maradjak, ha ránk talál a pirkadat. Angyali mosolyod álmaimban ébred, S Te benne vagy azokban, ugyanúgy, ébren!
Mert egy könnycsepp a szememben még érted él, egy gyertya az asztalon még érted ég. Még fáj s talán örökre így marad, de mindig velünk leszel az idõ bárhogy is halad!
