Lajosmizsén, sokan szerették, tisztelték. Tiszta szívű, őszinte ember volt. Drága művésznő köszönöm, hogy ismerhettem, köszönöm a sok gyünyörű festményt. Soha nem feledem el. . . .

 

 

1946- ban született Dombegyházán, egy kicsi alföldi faluban. Művészi pályája indulását a szentendrei művésztelep hangulata határozta meg. A városi zajt, lüktetést nem tudta és nem is akarta megszokni. Majd' két évtizede kiköltözött egy alföldi tanyára. Ez a környezet termékenyítően hatott művészetére. Az alföldi táj, a tanyavilág ábrázolásán kívül több kiállításának képein is foglalkoztatta a festészet és a zene kapcsolata is.

 

Tóth Rozália neve ismerősen cseng e szűkebb hazában, és a futóhomokkal szabdalt, akácligetekből fehéren leskelődő tanyavilágban. Ki ne ismerné a szélszántotta, esőáztatta, földszagú képeit. Ahol vérzőn izzik a nyár, majd csalóka ködbe burkolózik a Kiskunság.

Máskor pedig a fagy szikrája öleli körül a hóban megbújó tanyákat. Őrzik az arcnélküli arcokat, a madár zengte gyerekkort a bódító, lepkeszárnyú vadvirágaival. Az idő barázdálta homokot, a föld felé hajló tétova tekintetet könnyes bódult szerelmeivel. És csend ül a hosszúgémű kúton, a gyertyavilágba hanyatlott ablakon, a villámsújtotta akácon. Mindegyik egy képbe festett élet, s tőle ellopott pillanat. Szirmát hullatja a korsóba zárt virág, miközben körötte szétfolyik a múló idő. A Van Gogh- i napraforgó újjászületett és új tartalmat kapott itt e tanyahazában. Zörgőn- barnán- búsan dacol, bár keserűen figyelmeztet a múlandóságra. Majd tavasz pattan, s szellő borzolja tornyosra az akácillatú felhőket. S az Őszi dal, a Zeneszó zengő hangja űzi el a hidegen csillogó reggeleket.

Tóth Rozália a rohanó évszakok, a vidám csendéletek és a zengő életképek festője.