Egyszer egy szép napon
meg született gyermekem,
Arca fehér mint a hó,
szeme barna nagy dió.
Haja fénylő napsugár,
gyönyörű vagy Zolikám!
Így neveztem gyermekem,
Ölelgettem, dédelgettem,
szeretettel becézgettem,
széltől óvtam mindhiába!
Két éves volt Zolika,
az isten elszólította.
Elment tőlem itt hagyott,
nem maradt csak fájdalom!
A fájdalom mely szívemben él,
elviselni nem lehet!
Könnyem csak pereg, pereg,
az életem tönkrement.
Szeretlek én ma is nagyon,
drága kicsi Zolikám!
A fájdalomba belehalok,
nem ölellek soha már!
Mit vétettem ó istenem,
hogy e kínnal sújtasz engem? !
Mért vetted el gyermekem,
ki az életem volt nekem? !
Most ott fekszik a sír mélyében,
egyedül az éj sötétben.
Szívem fáj ha rá gondolok,
a fájdalomba bele halok!
Sírköve egy hideg márvány 
fejkövébe nagy vésés áll.
Az van abba bele írva,  
itt nyugszik a kis Zolika.
Aludjál angyalkám 
nyugodj békében Zolikám.