Édesapám emlékére


FÖLDI UTAD TÍZENEGY ÉVE LEJÁRT
A CSILLAGOK ÚTJÁN UTAZOL TOVÁBB.

ELMENTÉL ODA AHONNAN NINCS VISSZA TÉRÉS,
AHOL A TESTED MEGLELTE VÉGSŐ PIHENÉSÉT.
HIÁBA ROHAN AZ IDŐ, SZÁLNAK AZ ÉVEK,
EMLÉKEID ÖRÖKKÉ SZÍVÜNKBEN ÉLNEK.
ÖRÖK AZ ARCOD, NEM SZÁLL EL SZAVAD,
MINDEN MOSOLYOD A SZÍVÜNKBEN MARAD.
HA MAJD RÁ LELÜNK MI IS ERRE AZ ÚTRA,

GYERE ELÉNK, S TALÁLKOZZUNK ÚJRA.

Egy őszi nap leszállt a köd,  
félhomály lett, és néma csönd.  
Gyertyák égnek szépen csendben,  
odakint a temetőben.  

Lassan megyek, halkan lépek,  
közben rólad emlékezek.  
Elmentél, itt hagytál minket,  
összetörted a szívünket.  

Sírod előtt leborulok,  
és mély magányba burkolódzok.  
Az örökmécses végigégett,  
viaszba fúlt, semmivé lett.  

Várom hogy szólj, de nem beszélsz,  
ezt elhinni oly nagyon nehéz.  
Főt hajtok, keresztet vetek,  
Édesapám Isten veled. . .

" Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben.
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még.
S a boldog órák drága, tiszta üdvét.
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt.
És élnek ők tovább, szűz gondolatként" .

Őrangyalom, most ez órán  Jöjj el kérlek, ide hozzám,

Égből szállva, fölldre érve, Repülj lelkem közelébe.

Segíts, hogy a gondok fátylán, Ha magamtól nem is látnám 

Fényed hozzám átragyogjon , Kedves lelked körbefogjon.  

Old fel lelkem száz bilincsét, Hozd el hozzám most a békét,  

Hogyha szólsz azt meghallhassam, Vagy ha jelt adsz megkaphassam!