" Életünknek egén fénylő csillag voltál. Itt hagytál bennünket, még csak nem is szóltál.

Most, hogy már kialudt az az áldott fényed. Pótolhatatlan lesz a Te drága Lényed. "  

Szívünkben örökké élsz. Amíg élünk, bennünk élsz.

                                               Csodálatos Anya voltál!

                                                              . . . örökké szeretünk!

                                                           Lányaid: Adrienn és Bernadett

" Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után hagynak, akik elmennek. "
/Alyson Noel/

Nem múlik el nap az életemből, h ne gondolnék Rád! Köszönöm, h voltál… hogy otthont teremtettél, ahova bármikor, bárhonnan hazamehettem… köszönöm, h feltétel nélkül szerettél… hogy vigyáztál, aggódtál, és gondoskodtál értem, ahogy senki ezen a földön!

Betegséged és halálod rádöbbentett és megtanított számos dologra.

Hatalmas űr tátong a lelkemben, az életemben, ami átlengi a mindennapokat… senki nem pótolja a hiányod.

Számomra nem vagy halott, míg élek, és dobog szívem, bennem élsz…

Köszönöm, h olyan emberré neveltél, aki ma vagyok… mert ha nem így lenne, nem tudnék ember maradni ebben az embertelen, erkölcstelen, képmutató világban ( szomorú, és hatalmas csalódás, h a közvetlen környezetemben számos ilyent tapasztaltam!

Örökké szeretni, és tisztelni foglak!

David M. Romano: Amikor a holnap nélkülem kezdődik

 Amikor a holnap nélkülem kezdődik, és nem látsz többé,

Ha a nap megleli szemeid könnyekkel telve,

Kérlek, ne sírj értem mint azt ma tetted

Míg mindarra gondolsz, mit nem mondhattunk el.

Tudom, mennyire szeretsz, annyira, mint én,

És amikor énrám gondolsz hiányom majd ég,

De mikor a holnap nélkülem kezdődik, remélem, megérted,

Hogy egy angyal jött le értem, s  fogott engem kézen,

S mondta, hogy  a mennyben készen áll egy hely,

És hogy itt kell hagynom, akiket szerettem.

De amikor elindultam kihullott a könnyem,

Mert én mindig úgy gondoltam, nem halok meg könnyen.

Úgy szerettem élni, annyi dolgom volt még,

Téged így  itthagyni nem ez volt a tervem.

De a tegnapokba, a jóba és a rosszba

A  sok- sok szeretetbe és sok vidámságba

Kicsit visszatérni , csak egy kis időre,

 Búcsúra és csókra, mosolyogni látni

Az nagyon jó volna.

De most jól tudom, hogy ezt már nem lehet

Mert helyemen más nem marad

Csak az űr és emlékek.

És amikor holnap hiányoznak dolgok

Te jutsz majd eszembe , és a szívem forrong.

De amikor beléptem a mennyek kapuján

Mintha hazatértem volna

Mikor Isten lemosolygott rám nagy aranytrónusáról.

„Ez itt a te örökléted, mindaz, mit ígértem.

Véget ért a földi élted , de itt folytatod végre.

Holnapot én nem ígérek, de a ma már nem ér véget,

Ha az összes nap egyforma , nem bánjuk a múltat.

Oly hűséges voltál mindig, hívő és igaz

Noha az is előfordult, hogy rossz volt az utad.

De én megbocsátok, most végre szabad vagy.

Gyere, fogd a kezem, és szegődj társamul.

Úgyhogy amikor a holnap nélkülem kezdődik

Ne gondold, hogy távol vagyok,

                                                                         Szívedben keressél

Kibédi Ervin:

Ahogy a napok rövidülnek. . .

Ahogy a napok rövidülnek
Úgy érzem mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
Jóvá tenném mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted
Megőszülve is maradj gyermek
Mondd meg neki mennyire szereted.

Két keze érted dolgozott csak
Mindennél jobban szeretett
Az éjet is nappallá téve
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.

Most vár valahol megfáradtan
Nem kér sokat csak keveset
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
Egy vigasztaló kedveset
Tán még lehet, tán még lehet.

Amit akkor elfelejtettél
Talán még jóvá teheted
Hát menj, rohanj és simogasd meg
A téged védő két kezet
Amíg lehet, amíg lehet.

A szíve érted dobogott csak
Amíg belebetegedett
De Ő titkolta nem mutatta
Nem mondta el; hogy szenvedett
Csak mosolygott és nevetett.

S ha olykor nagyon elfáradtál
Ő hozta vissza kedvedet
Ő tanított beszélni téged
Nyitogatta a szemedet.
Mert szeretett, úgy szeretett.

Bárhol is vagy, hát fordulj vissza
Az ember másként nem tehet
És csókold meg amíg nem késő
Azt az áldott édes szívet
Ha még lehet, ha még lehet.