In Memoriam : Jeckel Ferenc (1950- 2012)

 Jeckel Ferenc festőművész váratlanul, nem sokkal 62. születésnapja előtt hagyott el bennünket. Tősgyökeres angyalföldi volt. Szülei a Hegedűs Gyula utcában laktak, s ő maga is ott cseperedett fel. Első, s olykor életre szóló baráti kapcsolatai a Sziget Utcai Általános Iskolában szövődtek, majd később, már érett művészként, évtizedeken keresztül a Kresz Géza utcában élt és dolgozott, egészen haláláig. Bár – mint egyes művészeti lexikonokból, illetve az interneten is olvasható rövid életrajzából kiderül - , élete során több kiállítást is rendeztek műveiből, számos képe került külföldre, sőt egyes alkotásai közgyűjteménybe is bekerültek, lényegében visszavonultan élt. Nem hajhászta a sikert, nem akart mindenki által jól ismert, befutott művésszé válni. Elsősorban a maga által támasztott szakmai (emberi, illetve etikai) mércének próbált megfelelni.         

            Kiválóan rajzolt, ugyanakkor vérbeli festő volt, aki számára mindenekelőtt a szín és a fény jelentette a festészetet. Nem csoda, hogy az európai képzőművészet nagy mesterei közül Rembrandt volt a fő példaképe, s Vaszary Jánost tekintette a legjelentősebb magyar festőnek. Fontosnak tartotta a szakma technikai fortélyainak az elsajátítását, s mindig nagy tisztelettel és elismeréssel beszélt egykori mesteréről, az újabban inkább csak szocialista realista művei révén emlegetett id. Benedek Jenőről, aki szerinte kiváló tanár volt. Éveken keresztül egyébként ő maga is tanított. Saját látás- és gondolkodásmódját sosem erőltette rá senkire, markáns egyénisége, értékrendje így is nagy hatással volt tanítványaira.

            Bár élete során a festészet szinte minden műfajában alkotott, számos tájképet, csendéletet, sőt vallásos tárgyú kompozíciót is ismerünk tőle, elsősorban mégis talán kiváló portréi révén vált ismertté. Különös érzékkel tudta megragadni modelljei külső és belső személyiségjegyeit, s amit rajta kívül kevesen tudtak, néhány órával az első ecsetvonások után, gyakran már el is készült a portréval. Magával és másokkal szemben is igen kritikus volt. Nem tudta elviselni az igénytelenséget, a komoly szakmai teljesítményeket azonban mindig nagyra értékelte és propagálta, legyen szó akár képzőművészetről, színházról, zenéről vagy éppen irodalomról. Nem csupán művészként, de emberként is szerethető volt, mert  odafigyelt másokra, mindig képes volt energiát, ösztönzést adni a környezetében élőknek. Távozásával nem csupán közvetlen hozzátartozói, barátai, de a XIII. kerület is egy igen értékes személyiséget veszített el, aki művei révén azonban maradandó nyomokat hagyott maga után.

                                                                                                                Németh István