Világít a hold, körülötte csillagok,
sötétség mely elhozta,
csak úgy mardossa
szívemet,
Nézem az elsuhanó fényeket,
melyek itt- ott feltűnnek,
nézem és gondolataim csapongnak
ki tudja, hogy merre járnak?
Nagyon- nagyon messze,
fent a fellegekbe,
hozzád édesanyám,
kit elvett tőlem a
február, és aki nem ad
vissza soha már.
Miért tette? nem tudom, de a hibás
én vagyok, az biztos.
Gyötrődtem már ezen eleget,
és senki - de senki nem értett meg.
Miért is? Mert szeretetem nem volt elég,
ahhoz, hogy itt tartson még egy kicsikét?
De hidd el gyermek még úgy nem szeretett senkit
ahogy én szerettelek mindig.
Gyermekként ittam szavaid, néztem gyönyörű hajad,
és boldogan mutattam mindenkinek az én anyukámat.
Úgy éreztem gazdag vagyok nagyon, na nem pénzben,
hanem lelkemben éreztem a vagyont.
De hirtelen minden fáklyaként égett,
és eltűnt hirtelen, ami szép volt, elégett.
Mert rájöttem arra, hogy nem vagy már,
de én gyermek vagyok újra, és
mindig rád vár.
Édesanyám, ha már nem tudok többet adni Neked,
fogadd el lelkemet.
Neked adom, vidd, hisz a tied.
Még búcsúzóul hagy írjam le azt a szót,
édesanyám, nem egyszer sokszor, mert
ennél szebb szó nincs a világon.
mert Te vagy nekem az éj, a nap, a levegő,
és Te vagy az életem, és minden mi benne létező!
Drága édesanyám ne menj még,
kérlek maradj még egy kicsikét!
Maradj, hogy elmondhassam bánatom
mert aki maradtam az nem én vagyok.
Űrt hagytál szívemben, nagy űrt,
és erre mondjam köszönöm?
Nem! nem érzed a dühöm?
A dühöm mely fel sem ér, ahhoz
a nagy túlvilági életért.