" Fekszem egy álomszép réten
 s körülöttem táncolnak az angyalok. . .
 szaladnék feléd, sietnék hozzád, . . .
 De sajnos már nem tudok.

 

Mondd, egy anya hogy élheti túl…
Hogy meghalt a gyermeke…?
A csendbe üvöltött szavaim már senki sem hallja
Nyakamba már nem fonódik fiamnak karja!
Mondd, egy anya hogy élheti túl…?
Hogy porban fetrengő lelkemen taposva futok utánad,
De soha el nem érlek…
A semmibe üvöltöm, gyere vissza, kérlek!
Lassan melléd sírom magam az égbe,                                        Ne állj síromnál zokogva,
hogy ne félj nélkülem a sötétbe’!                                               Nem vagyok ottan s nem alszom.
Mondd, egy anya hogy élheti túl…?                                             A szélben vagyok, ezer fuvallatban,
Hogy meghalt méhének gyümölcse,                                           A hóban, mi reád hull lágyan.
A fájdalom hegyes nyila hatol a tüdőmbe                                    Én vagyok a csendes eső,
hogy szorítsa ki az életet belőle.                                                S az aranylón érő búzamező.
Mondd, egy anya hogy élheti túl…?                                             A némaságban vagyok dermedt hajnalokon,
A bánat őrült szorítását,                                                            A madár suhogásban égi utakon.
A könnyek semmit sem enyhítő sikoltó zuhogását                        Csillagfény vagyok az éjszakában.   
Mondd, egy anya hogy élheti túl…?                                             Ott vagyok a kinyíló virágban,
A gyermeke halálát…?                                                               S én vagyok a csend az üres szobában.
                                                                                              Ott vagyok a madarak zengő dalában,
                                                                                              S megannyi csodás dologban.
                                                                                              Ne állj hát síromnál zokogva
                                                                                              Nem vagok ott, nem vagyok halott!
                                                                                                                  ( Mary Elizabeth Frye 1932  )                                                                                   

"Van az emlék (...).                                                                                                                          
Valaki itt hagyta őket.                                                          
Valaki, aki elment.                                                               
De hagyott valamit. 
Sok emléket.                                                                                          
Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban,
érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben,
pillanatokban élő emléket.
Amelyek itt vannak egy darabka hangban,
néhány képben, teleírt füzetekben,
néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. 
És benned. 
Mert nem csak emléket hagyott. 
Annál sokkal többet. 
A valóságot. 
Az életet. 
Az emléket, amely tovább él. 
Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban.
Hanem magában az életben. 
Egy másik életben. 
Ami az övé is. 
Így válik az emlék jelenné, jövővé. 
Lehet ennél többet hagyni? "

Csitáry-Hock Tamás  

                                                                                            

"Csak pár évet, pár hónapot,                                                       
a végtelenben egy napot                                                          
Alszol egyedül gyermekem.                                                                                                                 
                                                                                         
Csak egyet álmodsz, és jövök,
A földön itt misem örök,
S melletted leszek újra én.

És rád roskadok, Mindenem.
Ott messze túl a Mindenen,
Ott újra eggyé forradunk.

Köröttünk zeng a végtelen,
De túl a földi életen
Nem érhet többé semmi vész.

S újra viselem gondodat,
Csak még pár földi dolgomat
Elvégzem, s aztán jövök.

Addig az álmod szép legyen,
A másvilági réteken
Szebbek talán az álmok is.

Aludj, aludj, s már ott vagyok,
A végtelenben egy napot
Aludjál addig, gyermekem. "

Várnai Zseni: A végtelenben egy napot

 Sűrűn álltak a csillagok az égen és pislogtak, mintha megannyi szem lett volna, mely a földet nézi. (. . . )



egy csillag leszalad a földre.

                                                                          Wass Albert