Egy igaz" ősanya" volt! Olyan, aki reggelente megkente, felkockázta falatokra a reggelit, megmelegítette a kakaót, mielőtt felébredtünk. . . . . . . .

 

 

A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted.

" A halál után nincs visszatérés, és nem lehet megnézni, miből szálltunk ki. Bocsánatot sem lehet kérni a dologért. Nincs folytatás. . . A halált nem lehet uralni. Mindig ő az, aki felülkerekedik. "