Élete folyamán nagymamává, majd dédnagymamává vált, ki unokáinak élt. Megtöltötte őket szeretettel, gondoskodással, vidámsággal és tudással. Mosollyal arcán ringatta a hintában őket és közben vidáman énekelt nekik a virágzó cseresznyefa alatt. Büszkén emelte fel fejét és könnyes szemmel ölelte át unokáit egy sikeres matematika, kémia verseny után vagy egy szavalat után. Ahogy unokái cseperedtek az évek folyamán, Ő úgy korosodott. Haja hamvassá vált, szemei körül megjelentek az élet okozta apró ráncok. Nehéz napjaiban legfőbb támaszai lánya és veje volt kik hálával, szeretetteljes szívvel mindig kezüket nyújtották élete utolsó percéig. 

 

Dédunokája születésekor mégis úgy érezte van még kinek adni abból a tanításból, szemléletből melyet Ő képviselt. Csillogó szemekkel, de már remegő kézzel dédelgette kis unokáját. Élete utolsó napjaiban azt mondta ’ a gyermekeim”. Még ott is, akkor is családja, tanítványai, munkatársai jártak gondolataiban. Még utoljára tett volna valamit mellyel örök nyomot hagy életünkben, szívünkben. Gondoljunk most rá úgy, mint édesanya, nagymama, dédnagymama, tanár, és mint egy csodálatos ember. Szívünkben maradjon örökre mosolya, nevetése, tanítása, szeretete. Szeressük, mert hisszük, hogy Ő „még akkor is, ott is örökre szeret”!