Született:
1946. 05. 19.
Elhunyt:
2006. 11. 14.
Ő volt az én Édesapám, akit mindenkinél jobban szerettem.
Ott pihensz, ahol már nem fáj semmi,
S nyugalmadat nem zavarja senki.
Életed elszállt, mint a virágillat,
De emléked ragyog, mint a fényes csillag.
Lelked, mint a fehér galamb, csendesen messzire szállt.
Hiába keresünk, könnyes szemünk már többé nem talál.
De tudjuk, hogy a csillagok közt a legfényesebb te vagy,
Utat mutatsz, mert szívünkben örökké itt maradsz.
Folytogató csend, porrá zúzott könnycsepp
Telő hold fényénél, üvöltő emlékek
Kérlek Édesapám, nyújts felém a kezed
Csak még egyszer halljam, dobogó szíved. . .
Csendes a temető, nem jön felelet
Arcomat mossák a keserű könnyek
Hideg sírköveden, kezem pihentetem
Itt vagyok Édesapám, Rád emlékezem!
Egyszerű ember volt apám
És sok mindent hagyott reám,
Életet, nevet, tanácsot,
Legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
Sokszor de balga utamon,
Örült, ha vakmerőn repültem,
És nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
Kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szivemmel,
Mért nem lehettem olyan ember,
Mint az apám?
Halk, szűkszavú volt és szerény,
A bánat fátyla volt szemén.
Sok élőt, sok halottat gyászolt,
Az élet néki pusztaság volt,
Száz keserűség pohara,
Kegyetlen izzó Szahara,
Örök homok, kevés oázis.
Sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
Mert nem tanultam türni én is,
Mint az apám?
Mikor az ideje letelt,
Lázadozón nem feleselt,
Meghalt, mikor meghalni kellett,
Senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg én is egyedül,
Egy vén díványra ráborulva,
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.
Én a magas égre néztem, önzőn,
s nem láttam, hogy itt a földön
kihunyni készül egy gyertya- láng.
Apám elment, s ott a sírnál,
ahonnan még egyszer visszanézett,
sírtam, s nem gondoltam semmi szépet.
Most az idő már új lapot nyitott,
s a szavak miket számba adott,
megértek talán, hogy formát öltsenek.
Apu, most elmondom Neked,
amit úgyis tudtál, bízom benne,
bár nem volt szavakba öntve,
hogy erős karó voltál nékem
sorsom orkános szelében.
Hajóm alatt Te voltál a hullám,
s árbocomon a vitorla,
mi sérült életemet gyengéden
biztonságos partra sodorta.
Fészek voltál, ahová vissza- szállhatott
lelkem, ez az örök vándorló madár,
s röptettél, mikor hívott a látóhatár.
Nem kérdeztem meg soha Tőled,
hogy beváltottam- e reményeidet,
mikor kóborlásaimra indulva
arcomra csókoltál útlevelet.
Nem mondtam el soha, mit álmodtam,
pedig álmaimat is Tőled kaptam,
most már tudom, mert úgy váltak valóra
mintha abban is a Te kezed volna.
Most felnézek, és kinyitom az eget
még egy percre, hogy elmondjam Neked,
hogy megnyugtassalak, nem vagyok árva,
mert itt vagy velem, a lelkembe zárva,
s most én őrizlek, védelek,
míg felettem is elszállnak a hűtlen évek.
S mielőtt bezárulna az ég,
még két szót felkiáltanék,
mit ritkán mondtam, azután elengedlek:. Apu , szeretlek.
Első gyertya meggyújtva: 2010. 11. 01.
Tölts fel Te is képet a képgalériájába 
Gyertyái(0 db) 
Oldala