Édesapám emlékére

2017.12.27

Látod édesapám, milyen kegyetlen a Végzet, mindig azokat ragadja el, kik hosszú életet remélnek.

Itt hagytál most Te is minket, sok-sok szenvedés után, úgy érezzük ez a fájdalom el sem múlik soha tán!

De ilyenkor eszembe jut nagyon sok emlék, mely boldog pillanatokat, perceket idéz!

Hálat adok a Jóistennek, hogy a ti lányotoknak születhettem, hisz ilyen csodás szülők nem teremhetnek minden gyermek életében!

Köszönöm, hogy fiaimnak ilyen nagyapja lehetett, hisz nem kaptak mást tőled, csak temérdek szeretetet!

Lehet arcod többé már nem mosolyog ránk, két karod sem ölel, szorít többé már, de az emléked szívünkbe örökre beégett, onnan nem veheti már el tőlünk a végzet!

Emlékezzünk hát mindig Rád, mint egy drága szerető férj, apa, nagyapa, testvér és jóbarát!

Folytatni csak nehezen tudom, torkomat elszorítja a fájdalom, lassan elhalkul hangom...

Így maradjon most csak a csend, mi körbeölel minket és az emlékek, melyeket el nem vehet már az élet!

„Megpihent a kéz, mely értünk dolgozott,

megpihent a szív, mely értünk dobogott,

könnyes az út, mely hozzád vezet,

örökké őrizzük emlékedet.”