Az ember soha nem gondol bele a hétköznapokban milyen is az elveszíteni valakit aki szinte részed.
Azt hiszem még mindig nem fogtam fel teljesen. A rohanó világ nem engedi hogy elmélkedj és gyászolj,
elvárja tőled hogy rázd meg magad és menj tovább, tedd a dolgod, és ne mutasd ki mit is érzel legbelül,
nem hagy neked időt felocsúdni, magadhoz térni. Ez szörnyű.

Pedig anya élete során inkább arra tanított, hogy ne hunyászkodjak meg, hogy ne kövessek minden szokást,
és elvárást, amit a világ és az emberek támasztanak nekem, hogy törjek ki a konvenciókból és legyek önmagam,
hogy merjek más lenni, és ne játsszam meg magam, csak azért hogy az emberek elfogadjanak, és szeressenek,
mert ez túl nagy ár.

Kétségek gyötörnek mikor ezeket a sorokat írom, bizonytalanság és szomorúság ami körülvesz,
és velem jön akárhová is megyek, rámtör amikor nem figyelek, és a lelkemet marcangolja,
előmászik az ágy alól ha leszáll az est, és kínoz.

A mi családunknak azt hiszem mindig túl korán jutott ki a gyászból, és a szomorúságból.

Csak abban bízhatok, hogy most már békességre lelt, hogy olyan helyen van, ahol nem kell megfelelnie,
éhségtől és betegségtől szenvednie, nem kell alakoskodnia, ahol a mi szörnyű világunk óhatatlan velejárói nem
tépázzák többé a lelkét, ahol béke van, nyugalom, és szeretet, ahol az ember a rég nem látott szeretteivel újra együtt lehet,
és újra eljön a boldogság ideje.

Drága édesanyám, add át kérlek üdvözletemet Krisztiánnak, mondd meg hogy nagyon hiányzik nekem.

Nagyon szeretlek anyu, kérlek bocsásd meg ha ellened rosszat tettem, hidd el soha nem akartalak bántani.

Remélem egy nap méltó leszek, hogy közétek léphessek, és azt is, hogy ti már várni fogtok rám.

Nyugodj békében.

Fiad, Zoltán