Az idő, mint a homokszemek, pereg ki kezünkből.
Fájdalom szorítja szívünket,
könny szökik szemünkből.
Ráérünk, majd később, majd jövőre,
de nem látjuk sorsunk előre.
Órák, napok, hetek, évek.
És mégis mily rövid egy élet.
Annak, akik maradnak, hiányod fáj,
te fent vagy már a felhők felett, és lelked szabadon száll.
Hisszük, hogy odaát találkozunk,
hogy ott megszűnik minden bajunk.
Fiatal voltál, alig múltál hetven.
És látod? Erős voltál.
Sajnos, nem halhatatlan.
Emléked őrizze minden gyertya fénye,
emléked őrizzük szívünkben örökre.
Nyugodj békèben Mama!