Szeretném megváltoztatni a múltat, de próbálkozásaim kudarcba fúlnak.
Próbálom kitörölni a fejemből s elhessegetni emlékeimből.
Hogy ne fájjon annyira nemléted kínzó gondolata.
De képtelen vagyok rá, túl nehéz, mint lég nélkül a lélegzés,
Mint szeretet nélkül a szívdobbanás, mint tudat nélkül a gondolkodás.
Valaki mondja meg, mi az élet!
Ha nincs ember, kivel éljed?
Ha a szeretet gyertyalángját elfojtja a halál árnya,
S mindenki csak az élet gyermeteg bábja.
Itt állok most, szemem becsukom, a sötétségben álmom álmodom.

De mikor szemeim végül kinyitom, s könnyem végigcsorog arcomon,
Rájövök, hogy csak időm pazarlom.
Mert nem kell hozzá se könny, se álom, te örökké velem leszel, szívembe zárom.
S a szívem melyben te élsz tovább, elrejtem, hogy senki se bántsa,
Szép emlékeim soha senki szét ne zilálja. . . . .