A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni.
Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat - ez csak később, visszatekintve válik világossá - amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán, néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor....!” Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is.
Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte.
Vannak emberek, akiket nem lehet elfelejteni.
Akik hagynak a lelkünkben egy fájó lenyomatot.
Tátongó sebet, aminek a sajgását elnyomhatja ugyan az élet további folyása - a nevetés, a virágillat, a napfény, a finom ételek, a kedves emberek, akik körülvesznek...
De mélyen, a lélekben az a seb sosem heged be. Sosem.
Tudom, hogy nem jöhetsz mégis egyre várlak
Enyhíti hiányod, ha álmomban látlak
Az eszem megérti, de a szívem soha..............
Tölts fel Te is képet a képgalériájába 
Új gyertya gyújtása 
Gyertyái (3 db) 
Üzenet küldése a gyertya gyújtójának 
