Vannak pillanatok az életben, amikor rádöbbensz, gyengébb vagy, mint azt bármikor hitted volna magadról. Amikor leterít, amikor beterít a magány, a vágy azok után, akik nem lehetnek veled. Fizikai fájdalom egy ölelés, egy mosoly, egy csók, vagy hangos kacagás után. Csak ülsz a semmiben, és fáj. Iszonyatosan. Értelmetlennek érzed a léted, és árulásnak a holnapot, de tudod, valamiért menni kell, valakiért lenni kell. De itt vagy, sorsodban a jövő ígéretével, melyet a szíved súg anélkül, hogy a lelked most még hallaná. Talán halljuk majd. Egyszer. (Todorovits Rea)