Távol vagy tőlem és mégis oly közel, minden
mozdulatomban, gondolatomban, kimondott
szavaimban és féltve őrzött kincseimben
ott rejtőzöl. Felbukkansz minden átálmodott
éjszakán, s velem vagy. A hajnali józanság
azonban mindig elér. Felébredek, de Te
már nem vagy mellettem. Képzeletem tovább száll
hozzád, hogy újra Veled lehessek, egyetlen
rövid másodpercig, mintha valóság lennél,
újra hús- vér, test és lélek, nem ábránd, álom,
képzelgés, emlék. Bárcsak lenne még egy esély,
bár ne kellene minden hajnal visszaadnom
Téged a kegyetlen képzelet szárnyainak,
mely elerepít és nem hoz többé vissza. Soha.
De ha létezne valahol egy varázsital,
melytől újra igaz lennél, nem csak gondolat.
Többé nem félnék a pirkadattól, nem tűnnél
el hirtelen, ha csak egyszer láthatnálak újra,
akkor is. Lehet az messzebb a világűrnél,
óceán fenekén, lehet hatalmas fának
legtetején. Bárhol is legyen: megtalálom,
ha csak egyszer hallhatom újra hangod, akár
a halállal kelljen is ezért szembeszállnom:
Megtes zem! Csak látnám arcod minden vonását
egyetlen percre. Talán nem igaz, ámítás,
önmagam újabb, apró hazugságtengere,
hol tovább ringatózom. Könnyebb bármi más:
könnyebb puszta kézzel megmozgatni hegyeket,
óceánt átszelve küzdeni a semmiért,
az igazság elől gyáván futva, harcolni
a legvégső, reménytelen ál- reményért,
vagy az éjszakát várva, ébren is álmodni,
mint meghallani az igazságot. Az álom
elnyomta a hangját, pedig ordít: NE KERESD!
Nem kell az óceánig mennem. Rád találok.
Nem is voltál messze, itt feküdtél mellettem.
Most már felébredtem. Látlak könnyes szemekkel,
szívembe vésett drága neveddel
és a felirat: Örökké Szeretlek. . .